Mi lehet a motorja az európai kultúra megújulásának?
Európa mibenléte nem egyértelmű: világnézetünk és egyéni tapasztalataink szerint különböző értelmezéseket kap, és hatalmas történelmi múltjából eltérő aspektusokat emelünk ki. Kontinensünk, amely számunkra tágabb értelemben hazánk és kultúránk része (a baloldali diskurzusban "blokkunk" néven is emlegetik), jelentőségét már közel egy évtizeddel ezelőtt összefoglaltam a magyar politikai enciklopédia keretein belül. Álláspontom szerint Európa történelmi, földrajzi, politikai, kulturális és gazdasági egységként definiálható. Érdekes, hogy az Εὐρώπη (Europé) név, amely mitológiai föníciai királylányra utal, a "Nyugat" jelentésével bír, így a kontinens neve is utalhat a különböző értelmezések gazdagságára.
Tehát egy női, allegorikus alakról van szó, akit Zeusz bika formájában csábított el, majd elrabolva Kréta szigetére vitte. Itt három gyermek született, köztük Minósz, aki a krétai civilizáció egyik alapítója volt. Minósz bölcs és igazságos uralkodása mellett azonban kegyetlen hódító hírében állt. Európa földrajzi elnevezését először Hekataiosz említette a Kr. e. VI. században, míg politikai kontextusban Hérodotosz használta a nevet a Kr. e. V. században.
Platón több dialógusában, például a Menexenoszban, a kifejezést "Ázsia" ellentéteként használja, hangsúlyozva, hogy a perzsák nem csupán Ázsiát, hanem Európát is szolgasorba kívánták vetni. Érdemes megjegyezni, hogy a kontinensek kulturális határai sosem fedték le pontosan a földrajzi határokat. Az ókortól kezdve az európai kultúra folyamatosan kiterjesztette befolyását Észak-Afrikára, a Közel-Keletre, és még Ázsia jelentős részeire is. Az amerikai civilizáció, amelyet a keresztény fehér ember hozott létre, bizonyos értelemben szintén az európai kultúra szerves részét képezi, de ennek megítélése körül sosem volt, és valószínűleg sosem lesz egyetértés.
Európaiságunk lényege abban rejlik, hogy közös történelmi és kulturális örökségünket, valamint értékrendünket formálja egyedülálló identitásunkat. Az együttműködés, a sokszínűség és a tolerancia mentén megvalósuló közös céljaink tükrözik a kontinens sokféleségét, mindamellett pedig a demokratikus értékek és az emberi jogok iránti elkötelezettségünket is. Európai identitásunk nem csupán földrajzi elhelyezkedésünkből fakad, hanem abból a közös vágyból is, hogy együtt építsük a jövőt, miközben tiszteletben tartjuk egymás hagyományait és kultúráját.
Valószínűleg többé-kevésbé konszenzus van abban, hogy az európai kultúra három alapvető pilléren nyugszik: a görög filozófia gazdag örökségén, a római magánjogon alapuló kontinentális jogrendszeren, valamint a zsidó gyökerekből táplálkozó, de attól jelentősen eltérő monoteista kereszténységen. Ezek az elemek a középkor folyamán szervesen összefonódtak, egy olyan átfogó kultúrát teremtve, amely a római katolicizmus keretein belül bontakozott ki.
Ha valaha létezett kulturális egység Európában, akkor az a VII. Gergely és VIII. Bonifác pápák közötti időszakra tehető. Ekkor a kontinens nyugati felében a világi és a vallási hatalom szoros együttműködése formálta meg a társadalmi és kulturális életet, amely párhuzamba állítható más világvallások által kialakított kultúrákkal. Mégis, ez az időszak is csupán korlátozott keretek között értelmezhető egységként, hiszen Bizánc és a keleti ortodoxia, amely annak örökébe lépett, kimaradt ebből az egyesült képződményből. A keleti kereszténység hozzájárulása a kultúrához óriási, és méltatlanul alulértékelt, ezáltal fontos tartalékot jelent Európa számára a hit és az élet iránti vágy szempontjából.
Fontos megemlíteni, hogy az európai kultúra egyik elválaszthatatlan vonása a skolasztika tudományos etikai alapelvei, amelyek a nemzetállamok keretein belül a felvilágosodás hatására formálódtak, és hozzájárultak a modern tudomány kialakulásához.
A spanyol birodalom végrehajtotta a történelem első valódi globalizációját. A gyarmatosítás átalakította a világ arculatát, minden kontinensre elvitte az Eucharistiát és a kereszténység valódi világvallás lett. Az érett középkor, a reneszánsz és a kora újkor ezért a nyugati civilizáció csúcskorszaka.
Mi zajlik éppen?
Az újkor technikai fejleményei (a tűzfegyverek, a könyvnyomtatás, az optika és ezzel együtt a csillagászat fejlődése) átalakították az európai tudományos gondolkodást és idővel a társadalmakat is. A reformáció nyomán az európai öntudat nemzeti jellege is megerősödött. A felvilágosult, szekuláris gondolkodás követői mindezek nyomán a modernitás vívmányait tekintik az európai kultúra fő ismérveinek, különösen az egyetemes emberi jogok eszméjét; míg a katolicizmus visszaszorulására és a vallási türelem térnyerésére értékként tekintenek.
A szekularizáció a XX. századra az értékpluralizmus kialakulását, valamint az egyház és az állam szétválasztását eredményezte, ami a vallásos jelleget öltő politikai ideológiák térhódításához vezetett. E folyamat a nemzeti és internacionalista szocialista diktatúrákban csúcsosodott ki, melyek egyaránt semmibe vették mind a keresztény erényeket, mind a liberalizmus "értékeit". Az európai egységesülés gondolata ebből a tapasztalatból nőtt ki - és az kezdettől fogva föderalista tendenciájú.
A II. világháború utáni időszakban az Európai Közösségek megalapítása nem csupán a kommunizmus és a szovjet imperializmus elleni reakció volt, hanem a korabeli globalizációs kihívásokra is adott válasz. Ezzel a lépéssel a kontinens államai egyesítették erejüket, hogy közösen nézzenek szembe a fenyegetésekkel és előmozdítsák a békét, a stabilitást és a gazdasági együttműködést.
mely az alapítók szándékai szerint a biztonság garantálásán és az egységes piac jelentette versenyképességen túlmenően eredetileg "értékközösség" is lett volna. Ezen értékek azonban már kezdetben is valamiféle liberális kereszténységre hasonlítottak a leginkább - és meg sem próbálták kifejezésre juttatni a keresztény társadalmi tanítást (XIII. Leó: Rerum novarum, 1891; XI. Pius: Quadragesimo anno, 1931.) - noha arra vonatkozóan voltak pozitív történelmi példák (Engelbert Dolfuss, Antonio Salazar vagy a vitatottabb megítélésű Francisco Franco irányítása alatt). Ehelyett az "alapító atyák" (Alcide De Gasperi, Altiero Spinelli, Jean Monnet, Konrad Adenauer, Paul-Henri Spaak, Robert Schuman és az Európai Egyesült Államok létrehozását szorgalmazó Winston Churchill) elkötelezték magukat a demokrácia, a vallásszabadság és az értékpluralizmus mellett.
Tehát az alapító atyák pontosan azon ideológiai előfeltételeket fogadták el, melyek a korábbi problémákat is előidézték - és premodern történelmünk a tapasztalataiból nem merítettek. E kultúrkeresztény díszletek között zajló liberális megalapozás szükségszerűen ugyanazon fejleményekhez vezet mint a liberalizmus 1.0 verziója: a zsarnoksághoz. Ez jelenleg a legnagyobb kihívás Magyarország számára is. Az európai liberális politikai rend a Böckenförde-paradoxonnak megfelelően nem tudja megvédeni magát.
Az alapító atyák munkásságának gyakori emlegetése ellenére alig egy emberöltő telt el, mire 2004-re megfogalmazódott az Európai Unió alkotmányának tervezete, amelyben a kereszténység már nem kapott helyet. Ez nem csupán a többségi lakosság identitásának figyelmen kívül hagyását jelenti, hanem egyúttal szakítást is a kétezer éves kulturális örökséggel. A brüsszeli bürokrácia által előállított hatalmas mennyiségű joganyag valóban példa nélküli mértékű korrupciót intézményesít, ahogyan azt Molnár Tamás filozófus (1921-2010) már a kilencvenes évek elején megfogalmazta.
mint arra Roger Scruton is rámutatott. E nagyhatalmú bürokrácia létét a közvélemény sokáig elfogadta, mert úgy gondolta, hogy a háború megelőzésének garanciája - ám ezt az illúziót Ukrajna oroszok általi lerohanása szertefoszlatta. A háborúnak eddig két fontos tanulsága van:
Mit tesz hozzá a jelenlegi helyzethez az újabb értelmiségi kiáltvány?
A három szerző külön-külön is komoly érdemekkel rendelkező nagyszerű gondolkodó, helyzetértékelésük vitára ingerlően pesszimista. Kritikai észrevételeik tárgyszerűek és kíméletlenül őszinték, diagnózisuk tű pontos. Értékelendő, hogy a szerzők nem akarnak valamiféle ködös kultúrkereszténység mögé bújni. A tíz pontban felsorolt követeléseik is mind üdvözlendőek: az önfeladás megállítása, a nemzeti kultúra védelme, a felsőoktatás amerikanizálódásának megállítása, illetve a legfontosabb: a demográfiai katasztrófa megállítása és a tendencia visszafordítása.
A nagy kérdés, hogy a vágyott fordulat vajon mitől állna be? Erre vonatkozóan nem kapunk segítséget a szerzőktől és még csak sejteni sem engedik, milyen felhajtóerőben bíznak.
Mindenekelőtt önellentmondásos: a natióból (nép, nemzet) képzett nacionalizmus szó ma már bevett kifejezés, nem értelmezhető át úgy, hogy az ellenkezőjét jelentse és valamiféle összeurópai identitásra utaljon. A nacionalizmus - mint fentebb vázoltam - éppen, hogy a középkori univerzalizmus eszményével szemben jött létre. Európa egységét a közös istengyermeki tudat biztosította: a populus Christianus az egyetlen kézzelfogható és valós történelmi tapasztalat, amihez visszanyúlhatunk.
A kiáltvány arra ösztönöz, hogy közös európai identitást építsünk, amely szellemi és érzelmi közösséget teremt. Ugyanakkor a szöveg figyelmen kívül hagyja ennek a folyamatnak egy alapvető pillérét: a kereszténységet. Az európai konzervatív gondolkodók gyakran ellenzik a modernizmus következményeit, de a politikai színtéren félnek mindattól, ami a premodern értékekhez kötődik. Hitvallás nélkül azonban kérdéses, hogy kiknek és mihez is kellene csatlakozniuk, és mi lenne az a hajtóerő, amely a megújuláshoz vezet. Valaha ez az erő az Eucharisztia volt, amely összekapcsolta a közösséget és irányt mutatott.
És most?
A szerző az Eötvös Loránd Tudományegyetem Politikatudományi Doktori Iskolájának hallgatója, valamint az Axióma Központ kutatói csapatának tagja.
