Hiba azt feltételezni, hogy Trump távozása után minden visszatér a megszokott kerékvágásba.
A Téma legfrissebb epizódjában Csurgó Dénes, a Telex újságírója, Andor László közgazdásszal, a korábbi uniós biztossal és a brüsszeli Foundation for European Progressive Studies főtitkárával folytatott élénk eszmecserét Donald Trump vámpolitikájának hatásairól és a világgazdaság átalakulásáról. A diskurzus során többek között szó esett arról, hogy Trump vámintézkedései milyen következményekkel járhatnak a jövőbeli világrendre nézve, milyen lehetőségei vannak az Európai Uniónak a válaszadásra, és Magyarország hogyan navigálhat a kialakult helyzetben. Az adás legérdekesebb öt megállapítását kiemeltük, de a teljes beszélgetést mindenképp érdemes meghallgatni a mélyebb megértés érdekében.
Andor László úgy látja, a globális gazdaság már évtizedek óta a gazdasági hadviselés állapotában van, az Egyesült Államok és szövetségesei az általuk kívánatosnak tartott világrend egyensúlyát feldönteni próbáló országokkal szemben léptek fel. Oroszország és Kína a fő célpontok, előbbi katonai, utóbbi inkább gazdasági értelemben.
A vámháború új, nyíltabb és agresszívabb fázisába léptünk, ahol az Egyesült Államok egyoldalú lépésekkel igyekszik "rendbe rakni" a nemzetközi viszonyokat, miközben megpróbálja megőrizni globális vezető pozícióját.
"Ez a módszer a félelemkeltés és a zsarolás alkalmazására szolgál."
„Az amerikai kormány átláthatatlan vámintézkedéseivel próbálja rákényszeríteni akaratát más országokra” – mondja Andor. Ő úgy látja, hogy az Egyesült Államok jelenleg még elég erőteljes ahhoz, hogy egyesével üljön le a tárgyalóasztalhoz a különböző felekkel. Ugyanakkor figyelmeztet, hogy néhány évtized múlva Kína, Indonézia vagy India gazdasági ereje annyira megnövekedhet, hogy az amerikai vezetés alkupozíciója jelentősen gyengülni fog.
A vámpolitika alapvető célja elviekben az, hogy csökkentse az Egyesült Államok jelentős külkereskedelmi deficitjét, különösen Kína esetében. De vajon miért helyezi a Trump-kormány retorikája a felelősséget Kínára, az Európai Unióra vagy éppen Vietnámra az amerikai munkanélküliség és a bérválság kapcsán?
A másokra való mutogatás gyakran a belpolitikai játszmák eszköze, amely mögött Andor szerint egy stratégiai bűnbakképző mechanizmus húzódik. Ennek lényege, hogy másokat állítsunk a problémák középpontjába, így elterelve a figyelmet a választókat foglalkoztató zavaró tényezőkről.
A szabad kereskedelemre épülő globális rendszer, amelyet Trump most kritikával illet, valójában amerikai kezdeményezés és vezetés révén alakult ki. Vietnám példája jól illusztrálja ezt a jelenséget: az ország rengeteg árut exportál az Egyesült Államokba, hiszen számos amerikai vállalat ott hozta létre gyártóüzemeit, ahol alacsonyabb bérköltségekkel dolgozhatnak. Ennek ellenére a vietnámi munkavállalók és a középosztály nem jut elég jövedelemhez ahhoz, hogy amerikai termékeket vásárolhassanak. Így a külkereskedelmi mérleg kiegyenlítése Vietnám esetében nem tűnik reális célnak.
Egy korábbi uniós biztos véleménye szerint Kína nem kívánja átvenni azt a szerepet, amit az Egyesült Államok Mexikónak szánt: egy olyan gyártási bázisét, ahol az amerikai tőke az olcsó munkaerőre támaszkodva termel, hogy aztán az így előállított termékeket visszajuttassák az Egyesült Államok piacára. Kína azonban nem elégedett meg a puszta gyártói státusszal; a kereskedelemből származó bevételeit amerikai államkötvényekbe, technológiai innovációkba és saját iparának megerősítésébe fektette.
Ezért az Egyesült Államok egyre inkább Kínát fenyegetésként értékeli, mivel Peking ambíciója, hogy vezető szerepet töltsön be a saját modelljén keresztül, közvetlenül ellentmond az amerikai dominálta világrendnek. Washington ezért különböző eszközökkel, mint például szankciók, vámok bevezetése és szövetségeseik meggyőzése, próbálja megfékezni ezt a fejlődést.
Az Európai Unió és az Egyesült Államok közötti kapcsolat elhidegülését sokan, köztük Andor is, a váláshoz hasonlítják. Az érzelmi eltávolodás aszimmetrikus, Európa még mindig ragaszkodik az "amerikai álomhoz", de az Egyesült Államok egyre inkább hátat fordít a partnerség gondolatának, és az amerikai politikai elit egyre inkább saját érdekeit helyezi előtérbe. Emellett egyre jobban kiéleződtek a két kontinens szociális és a politikai rendszere közötti eltérések: nagyon különbözik az egészségügyi rendszerük, mást gondolnak a hadsereg szerepéről, eltérő a jogrendszer, a politikai kultúra.
Andor illúziónak gondolja azt, hogy egy új elnökváltással visszatérhetnénk a régi kerékvágásba.
Szerinte Trump távozása után ugyan lehetne reménykedni a helyzet normalizálódásában, de valójában ez nem fog bekövetkezni. Az a különleges transzatlanti együttműködés, amely korábban jellemezte a kapcsolatokat, már nem állítható vissza. A világrendszer dinamikája és az Egyesült Államok szerepe alapjaiban megváltozott, így az Európai Uniónak is új, adaptív stratégiát kell kidolgoznia a jövő kihívásainak kezelésére.
Andor kiemeli, hogy Orbán Viktor és Donald Trump szoros személyes viszonya nem eredményezett jelentős rendszerszintű előnyöket Magyarország számára, és a gyakorlati haszonnak is csak korlátozott mértéke van. Szerinte lényegesebb kérdés az, hogy egy közepes méretű uniós tagállam milyen mozgástérrel rendelkezik a jelenlegi geopolitikai helyzetben.
Magyarország aktuális gazdasági stratégiája arra törekszik, hogy közvetítő szerepet töltsön be a keleti (különösen a kínai) és nyugati tőke között. Ez a gazdasági semlegesség előnyös lehet a diverzifikáció és a kockázatok kezelésének szempontjából. Ugyanakkor politikai szempontból kényes helyzetet teremt, mivel nem illeszkedik az EU által képviselt domináns irányvonalhoz, amely egyre inkább a biztonsági és értékalapú megközelítések felé mozdul el a gazdasági kapcsolatokban.
