Feltárulkozás a végtelen mélységeiben

Busz. A honi kötöttpályás közlekedés elkötelezetten töretlenül, modernebben: patrióta fejlesztésének kiteljesedése A Busz. És nem a troli, mert az legalább felfelé kötött, hanem a busz busz, úgymint vonatpótló. Döcög és pöfög, hú, de kafa! Az orrod alá dörgölő kispofa. Késik? Hess, szexisták! Szóval késik? Megoldjuk okosba'! Budapesttől Székesfehérvárig összeszaladt egy óra plusz? No problemo! Hányas járatként startolt a fővárosból? 855? Csiribí-csiribá, hókuszpókusz, legyen a számod mostantól 8558! És késik a 8558-as? Na, ugye. Ennyike, libsik!

A mozdony füstje valahogy mindig is megérintett. Nemcsak fizikailag, hanem a lelkem mélyéig hatolt. Az állomás szomszédságában nőttem fel a nyolcvanas években, egy olyan világban, ahol az internet és az okostelefonok még csak álomnak tűntek. Ekkoriban rengeteget tölthettünk az állomáson, figyelve a gőzöket, amelyek füstfelhőket eregettek, és a dízelmozdonyokat, amelyek néha feltűntek a horizonton. Egyik legelső utazási emlékem, hogy Szerencs irányába utazva édesanyám figyelmeztetett, hogy ne hajoljak ki az ablakon, mert a szikrák a szemembe repülhetnek. Az évek során felnőttként aztán átléptem az autósok táborába, és hosszú időre háttérbe szorítottam a vonatozást. De tavaly nyáron, amikor végre visszatértem Zemplénbe, valami megmozdult bennem. Miért ne utaznék intercityvel? Ez a döntés remekül sült el! Az oda-vissza úton mindent megkaptam, amit a XXI. századi Magyar Államvasutak tud nyújtani. Az utazás során újra felfedeztem a vonatozás varázsát, a táj szépségeit, a nosztalgikus érzéseket, és a füst szagát, ami sosem hagyott el igazán.