Szégyenletes augusztus 20-a: 57 évvel ezelőtt a Kádár-rezsim katonái átlépték a magyar-csehszlovák határt.

A magyar egységek csehszlovákiai tartózkodása alatt nem találkoztak jelentős fegyveres ellenállással.

A történet egy különleges időszakra nyúlik vissza, 1968 januárjára, amikor a csehszlovák nép Alexander Dubčeket választotta meg köztársasági elnöknek. Dubček reformjai, melyeket később a szovjet vezetők Kádár alatt már elnéztek, komoly aggodalmat ébresztettek Moszkvában. A szovjet vezetés attól félt, hogy Csehszlovákia kisiklásával a keleti blokk - beleértve a KGST-t és a Varsói Szerződést - stabilitása is veszélybe kerülhet. A cseh lakosság lelkesen fogadta a reformokat, ám a történtek, amelyeket ma már Prágai Tavaszként ismerünk, egy olyan láncreakciót indítottak el, amely Moszkva számára elfogadhatatlan volt, hiszen nem kívántak forradalmat látni a szomszédban.

- Már márciusban fontolgatták a Kremlben Prága megszállását, ám a Szovjetunió akkori vezetője, Leonyid Brezsnyev még kivárt - elemezte a helyzetet Lénárd Judit történész. -Csehszlovák területen nem volt szovjet haderő, ezért az "ideiglenesen" Magyarországon állomásozó Déli Hadseregcsoport parancsnoka április 8-án már megkapta az utasítást, mit kell tennie ha jön a parancs, irány Prága. Egyértelmű volt, hogy más szocialista államok seregeit is bevonják, egyrészt azért, hogy Moszkva ne látszódjon olyan agresszornak, mint nálunk 1956-ban, másrészt kíváncsiak voltak, éles helyzetben hogyan működnek együtt a keleti katonai tömb, a Varsói Szerződés alakulatai.

A magyar katonai állomány 1968 júliusának közepétől kezdve kénytelen volt nélkülözni a szabadságokat, mivel a hadsereg intenzív felkészülésbe kezdett a "Zala" fedőnevű hadgyakorlatra. Ez az időszak három héten át tartó szigorú kiképzéssel és lövészettel telt, amelynek célja a felkészültség fokozása volt. Végül a Magyar Néphadsereg 8. gépesített hadosztálya indult útnak, támogatva szovjet, lengyel és bolgár csapatok által, akik hivatalosan "internacionalista segítséget" ígértek a prágai tavasz során nehéz helyzetbe került Csehszlovákiának. Érdekesség, hogy Románia és a Német Demokratikus Köztársaság nem vettek részt a beavatkozásban, csupán megfigyelőket delegáltak, ami katonai szempontból teljesen érthető döntés volt.

Magyarország részvétele valóban figyelemre méltó esemény volt, hiszen az ország csupán 12 évvel korábban, 1956-ban egy hasonló "segítségnyújtás" kicsit más, sokkal fájdalmasabb végkimenetelét élte át. Noha akkoriban nem volt lehetőség nyíltan beszélni a történtekről, mindenki tisztában volt azzal, hogy mi zajlott Budapesten az oroszok által, 1956 novemberében - folytatta a történész. - Egy biztos, Kádár emiatt a helyzet miatt nyerhette el azt a lehetőséget, hogy reformokat vezessen be a magyar gazdaságban, amit viszont a cseh megszállásért kellett megfizetnie. Míg 1956-ban Budapest utcáit a "Ruszkik haza!" feliratok díszítették, addig 1968. augusztus 20-án a magyar katonák hasonló, hazájukba való visszatérésre buzdító plakátokkal, falfestményekkel és út menti feliratokkal találkozhattak.

Varga László honvéd Zalaegerszegen szolgált 1968-ban, visszaemlékezései alapján ők azonnal rájöttek, hogy a Zala fedőnevű gyakorlat hamis, hiszen az erre kijelölt terület alig 30 percre lett volna a laktanyájuktól. Így írt erről egy, a Kádár-rezsim sorkatonáinak emlékeire létrehozott csoportban:

"- A július 27-i mozgósítást követően Gödöllő környékén állomásoztunk, ami teljesen távol állt a Zalától. Augusztus 20-a előtt különleges, ünnepi étkezésben és sörben részesültünk, ami már önmagában is gyanúsnak tűnt. Ezen kívül a gépjármű- és harcjárművezetőket elkülönítették, és ők nem kaptak sört, ami arra utalt, hogy valami titkos parancsra kell készen állnunk. Délután több szovjet tiszt érkezett, és akkor megtudtuk, hogy minden karórát és vekkerünket két órával előre kell állítanunk, ami azt jelentette, hogy már a moszkvai időhöz igazodunk. Közölték velünk, hogy hadiállapot van, éles, de azt nem mondták el, kitől érkezett a hadüzenet vagy kinek küldtük el a miénket. Az indulás előtt pár perccel derült ki, hová is tartunk; a politikai tisztek lelkesítő beszédekkel és a katonai eskünkre való hivatkozással próbálták megmagyarázni, miért kell fegyveresen részt vennünk a cseh testvéreink jobb oldali elhajlása elleni harcban. Abban a pillanatban nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk."

Horváth Ferenc honvéd 1968 augusztusában Hódemzővásárhelyen teljesítette sorkatonai szolgálatát. Ekkor ő is ott volt a "megszállók" között, ám a helyzet rendkívüli zűrzavara miatt sem a katonák, sem a családjaik nem tudták, merre tartanak, és hová indultak a harckocsik. Városszéli történetek című könyvében így emlékezik vissza ezekre a napokra:

Látható volt, hogy hosszabb ideig itt maradunk, de az okát még nem tudtuk. Amikor a tisztektől érdeklődtünk, ingerülten elhárították a kérdéseinket, mondván, hogy majd időben megtudjuk, azonban később kiderült, ők maguk sem voltak tisztában a helyzettel. Az efféle kérdezősködés végül meg lett tiltva, és a zsebrádiókat is be kellett szolgáltatnunk, így teljes elszigeteltségbe kerültünk a külvilágtól. Még híreket sem hallgathattunk, újságot nem kaptunk, és levelet sem írhatott senki, csupán a politikai tisztek által kiadott rózsaszín levelezőlapokat használhattuk, amelyek cenzúrázása garantált volt. Közölték velünk, hogy miről írhatunk: csak általános dolgokat, és a tartózkodási helyünkről tilos volt bármiféle információt adni. Augusztus 20-a előtt az egész zászlóaljnak részt kellett vennie egy katonai ügyészi előadáson, ahol egy alezredes hosszasan taglalta, milyen szankciókra számíthat az, aki harci helyzetben cserbenhagyja társait, vagy megszökik. A sorok között olvasva, ha bár nem mondták ki nyíltan, sejtettük, hogy hamarosan irány Csehszlovákia felé kell vennünk az irányt, és kezdtünk beletörődni ebbe a sorsba.

A magyar 8. hadosztály a Duna partján, Letkés, Ipolyság és Balassagyarmat térségében átkelt az Ipoly folyón, és összesen tíz helyőrséget alapított. A magyar katonai vezetés Pozsonyban állomásozott, miközben csak néhány harckocsizó egység jutott el Prágába, a szovjet tankok kíséretében. A szovjet erők több összecsapásba keveredtek a cseh hadsereggel, ám a magyar honvédek egyetlen kivétellel sehol nem találkoztak komoly ellenállással. Egy emlékezetes esetben Mácsai József, a csehszlovák határőr, nem akarta átadni a fegyverét, így egy magyar tiszt könnyű sebesülést okozott neki. A magyar harcjárművekre, akárcsak az ukrán-orosz konfliktusban, fehér csíkokat festettek a határátlépés előtt, hogy megkülönböztethetők legyenek a csehszlovák haditechnikai eszközöktől.

A fegyveres ellenállás elmaradt, így a magyar csapatok a továbbiakban együttműködtek a csehszlovák hatóságokkal. Ezzel szemben a helyi lakosság nem fogadta ilyen lelkesen a helyzetet: barikádokat emeltek, tüzeket gyújtottak, és passzív ellenállásuk egészen szeptember elejéig eltartott. A mindennapokban apróbb tüntetések, sztrájkok, harangozás, autódudálás és falfestések kísérték a magyar csapatok jelenlétét, tükrözve a lakosság elégedetlenségét.

A magyar szektorban egy különös esemény történt, amely során fegyverhasználatra került sor, ám a sérülés véletlen következményeként jött létre. A hivatalos feljegyzések szerint augusztus 22-én, este 9 órakor, Léván, a csehszlovák rendőrökkel közösen járőröző magyar katonák egy magyarellenes graffitiző csoportba ütköztek. A fiatalok azonnal menekülni kezdtek, és a felszólítások ellenére nem álltak meg. Az egyik magyar honvéd figyelmeztető lövést adott le az úttest irányába. A lövedék, amely megcsúszott a kövön, egy menekülő cseh fiatal, egy helyi postás lábát érte, és könnyebb sérülést okozott. A magyar katonák azonnal kórházba szállították, ahol egy óra elteltével már haza is engedték, és ellene nem indult eljárás. Ő volt az egyetlen csehszlovák állampolgár, aki a 8. hadosztály megszállási zónájában magyar fegyver következtében sebesült meg.