Felfoghatatlan, hogy miért vonzódnak egymáshoz az emberek, és talán megérdemeljük a következményeket, ha hagyjuk, hogy illuzórikus vágyaink vezéreljenek minket.

Szimpla szerelemnek indult, végül sosem látott gazdagság lett a jutalmuk

A női főszereplő (Laura Dern) Oscar-díjas, a rendező (Susannah Grant) Oscar-díj-jelölt, a vágó (Kevin Tent) kétszeres Oscar-díj-jelölt, a férfi főszereplő pedig maga Liam Hemsworth... Ebből is látszik, hogy egy történetet elmesélni, főleg ha romantikus, nem könnyű, az alkotók hiába dolgoznak sztárokkal. A Magányos szívek menedéke elvileg románc a Netflixen, Marokkó szépséges tájain játszódik, csak éppen romantikusnak nem mondható, mert a történet sem nagyon hihető.

Igen, talán ez a film legfőbb gyengesége: egyszerűen nem talál hiteles utat. Ha már romantikus történetet szeretnének bemutatni, akkor engedniük kellene, hogy az érzések valóban hatással legyenek ránk. Éreznünk kellene a szerelem erejét, amely mindent legyőz, még akkor is, ha ez fájdalmas következményekkel jár, és néha mindenkit elsodor.

Ez a film azonban arra próbál rákényszeríteni minket, hogy elfogadjuk Katherine Loewe-t (Laura Dern), az 50+-os írónőt és Owen Brophy-t (Liam Hemsworth), a harmincas fiatalembert, mint egy meg sem született románc képviselőit. A probléma nem csupán a két főszereplő közötti korkülönbségből ered, hiszen ha a szerelem igazán lángol, akkor hadd lobogjon; ha viszont csendesen, észrevétlenül alakul ki, mint egy titkos érzelem, akkor az bújjon meg a bőrünk alatt, a legmélyebb rétegekben. A valódi nehézség abban rejlik, hogy a Magányos szívek menedékében...

A színészek között nincs kémia - a helyes vagyok, híres és okos, vagy éppen sármos és kigyúrt még aligha ok a feromonok áradására, vagy ha mégis, akkor a szerelmet pontosan így kell megölni a filmvásznon. Úgy és azzal, hogy el akarjuk hihetni, hogy ez most tényleg szerelem, miközben nem az. Bár lennének csak barátok, azzal semmi gond nem volna. Igaz, a filmiparban olyan kategória nem nagyon van, hogy barátkozós, vagy ha mégis, az pont ilyen lehetne.

Az, hogy két tehetséges színész ennyire nem tudja hitelesen megjeleníteni a vágy érzését egymás iránt, részben a filmben megformált karaktereik hiányos mélységére vezethető vissza. Katherine és Owen annyira lapos figurák, hogy akár az űr végtelenjében is lebeghetnének szkafanderben, anélkül, hogy bármi is zavarná őket. Nehéz elhinni, hogy valóban magányosak, és hogy a szívük egy és ugyanazon pillanatban, ugyanazon okból hagy ki egy ütemet a történet során.

a cselekmény egyhangúsága miatt a varázslatos helyszín varázsa is elvész. A napfényes marokkói táj, a színes bazárok, a fűszeres ételek és a gazdag kultúra csak háttérként szolgál, miközben a szereplők mintha csak árnyak lennének a saját életükben. Az írók, akiknek a kreativitása elvileg inspirálhatná egymást, inkább unottan bámulják a homokot, mintsem hogy valódi kapcsolatokat építenének ki egymással. A bulik során semmi izgalmas nem történik, csupán felszínes beszélgetések és elhalványuló nevetések hallatszanak. A kirándulások során pedig csak a táj szépségei ragadják meg a figyelmet, de a belső utazások, az önfelfedezés és a feszültségek feloldása elmarad. A karakterek mindannyian klisékkel és sablonokkal vannak tele: a szenvedő művész, a merész kalandor és az önjelölt filozófus, akik között a valódi dinamika hiányzik. Az őszinte érzelmek, a feszültségek és a konfliktusok helyett csak egy üres, fáradt felszínt kapunk, ami végül a történetet is lapossá és érdektelenné teszi. Ahelyett, hogy magával ragadó élményeket nyújtana, a történet inkább egy elpazarolt lehetőség, ahol a potenciál és a kreativitás összeszűkül a monotonitás fogságában.

Owen érkezése Marokkóba már önmagában is rejtélyes, hiszen senki sem érti igazán, miért is döntött úgy, hogy elindul erre a távoli vidékre. De most, hogy itt van, úgy tűnik, az unalom elkerülhetetlenül utoléri. Felfedezőútra indul a környéken, és a sors fintora, hogy éppen ekkor találkozik Katherine-nel, a forgatókönyvíróval, aki szintén elhagyja a rezidenciát. Ő a csendet keresve távolodik a többiektől, hogy egy új regény világát építse fel. A két különböző célú utazó találkozása izgalmas lehetőségeket rejt magában.

A közös kirándulás valóban elegendő indok arra, hogy a két, elvileg egymást jól ismerő lélek felfedezze, miért is érzik magukat annyira magányosnak. Owen nem az idősebb korosztály iránti vonzalmat táplálja, és Katherine sem lehetne a fiam, de mégis, valami megmagyarázhatatlan vonzalom fűzi őket egymáshoz. Íróként megértem, hogy nem szeretnénk túl mélyekre ásni, de a kérdés mégis ott lebeg: miért találnak egymásra Katherine és Owen? Miért érzik úgy, hogy a másik nélkül az életük értelmetlen? Ráadásul, ami igazán figyelemre méltó, hogy láthatóan képesek is erre a kapcsolatra.

A film egyedülálló vonzereje abban rejlik, hogy Marokkó lenyűgöző szépségét tárja elénk, amely tökéletes hátteret biztosít a fényképezéshez. Ben Smithard operatőr munkája révén a film szinte egy bédekker varázsát idézi, és bár a történet nézhető, a táj lenyűgöző megjelenítése mindenképpen említést érdemel.

A végkifejlet pedig éppannyira nem őszinte, mint amennyire az egész film sem az, csupán ránk erőltetett románc. Ülünk otthon, a Netflix el akarja hitetni velünk, hogy ez is szerelem, és megérdemeljük, ha bedőlünk képzelt vágyainknak.