Fedezd fel, mennyire ismerős lehet számodra a nagymamád beszédstílusa! Merülj el Csepelyi Adrienn lenyűgöző művében, és tapasztald meg, hogyan kel életre a családi történetek varázsa. - Könyves magazin

Csepelyi Adrienn különleges, tájszólásban írt kötete a nyelvjárásgyűjtési házi feladatának született gyümölcse. E könyv lapjain a vérszerinti és fogadott nagymamák osztják meg velünk évtizedek alatt felhalmozott bölcsességüket. Ne hagyd ki a lehetőséget, hogy belenézz a "Nagymamám magyaráz" című varázslatos kötetbe!

Csepelyi Adrienn új kötete nem regény, hanem az identitásrészeiből szőtt patchworktakaró. A nagymamái és tiszteletbeli nagymamái történetei a saját tájszólásukban jelennek meg az oldalakon tanácsaikkal, szokásaikkal. A családi történetek és a történelem mellett a szerző szülőföldjének fontosabb jellegzetességei is belopakodtak a lapokra.

Az olvasóban nem merül fel a kérdés, hogy az 1970-es árvíz eseményei éppoly meghatározóak az itt élők identitásában, mint a híres szatmári szilvafák vagy a csíki táj. A nyelvjárásgyűjtés során készült hangfelvételek alapján íródott szövegek humora csupán egy pillanattal előzi meg a bennük rejlő tragikumot. A kötet végén található receptek pedig szervesen illeszkednek az ízes tájszólások és a magántörténetek világába, ahol mindenki számára a saját töltött káposztája az igazi kincs.

Ülünk a kapu előtt a lócán, és nagymamám magyaráz. Hozzávarrtam a hímzésemet az abroszhoz, úgyhogy most bonthatom vissza az egészet. Nagymamám magyaráz. Szaladunk hátra a baromfiudvarra a húgommal tojást keresni. Nagymamám magyaráz. Kavarom a somlekvárt, már fáj minden porcikám, de kavarom. Nagymamám magyaráz. Guggolok a tornácon, eszem a főtt kukoricát, könyökömig csorog a sós lé. Nagymamám magyaráz.

Fedezem fel a káposztát, ahogy megtanulom megtölteni. Csigákat formálok a tésztából, miközben a krumplit türelmesen kapálom. A szilvafáról édes gyümölcsöket szedek le, miközben nagymamám kedvesen útmutat.

Szőni is szeretnék megtanulni, mert a nagymamám szerint ez nagyon fontos dolog. A nyaralási programom pedig kicsit más, mint a megszokott: azt tervezem, hogy megpucolom az ezüstöt. (Bár bevallom, sosem csinálom elég alaposan.) Nagymamám mindig tele van mesélni valóval. Nézem, amint alszik a tej, ahogy vajazza a tepsit, és ahogy gondosan kiborítja a birsalmasajtot az őzgerincformából. Kiskanállal ügyesen tölti a kosaras süteményt, simítja el a vastag mákost, és apró kockákra vágja a levestésztát. A nagymamám mindig magyaráz, és én figyelem minden mozdulatát.

Ahová csak tekintek gyerekkorom emlékeiben, nagymamák mesélnek. Akár a véletlen hozta őket az életembe, akár örökbe fogadtam őket, nélkülük a világom üres lenne. Tőlük tanultam meg, hogy a háromszínű macska mindig nőstény, és hogy a tükörbe nézés segít, hogy ne szökjön el a háztól. Ők mondták el, hogyan lehet cukorral a legjobban megkeményíteni a horgolt karácsonyfadíszeket, és ki kinek a kicsodája a faluban. Ráadásul azt is, hogy én kinek a kicsodája vagyok a saját családomon belül. De talán ennél is fontosabb, hogy felnőtt fejjel azon tűnődöm: ki is vagyok én valójában?

Néha a szavak feleslegessé váltak, csupán egy kréta volt a kommunikáció kulcsa: amikor a faluban még csak ritkán gördültek autók, és a rokon gyerekek ott töltötték a nyarat, ő egy vonalat húzott a kövesútra. Ezzel határozta meg, hogy meddig merészkedhetnek a ház előtt játszó gyerekek az utcában. A vonalat senki sem lépte át, tiszteletben tartva az általa felállított határt.

Az én nagymamáim - a ténylegesek és a fogadottak - ma is magyaráznak, örökké mondják. Amelyikük él - tartsa meg a Jóisten nekünk sokáig -, telefonon, vagy amikor megyek hozzá kosztosnak. (Persze, hogy megyek. Annyi mocskos laskát ehetek, amennyi belém fér! És mivel nincs jobb a szatmári szilvalekvárnál, amitől mocskos, elég sok fér belém.)

Az, aki már csak a magasságból szemléli, hogy vajon alaposan végzek-e a fűnyírással az udvaron, az valójában bennem beszél.

Ha más lehetőség nem adódik, hát megkérdezem őket. Az üzeneteik ott vannak a bőrömre varrva, a keresztszemes minták között, és ott fellelhetők a kézzel írt receptek lapjain, valamint azokon a hangfelvételeken, amelyek ennek a könyvnek a szívét és lelkét tükrözik. Ez a mű azért született, hogy az én nagymamám mindenkinek elmondhassa a tudását. Mert az én nagymamám valójában a te nagymamád is.

Üdvözöllek! Mit szeretnél megosztani vagy megbeszélni?

A távolság nem jelenthet akadályt!

A távolságot már korán megkaptam - biztosíthatok róla mindenkit, sokkal jobban húzza a zsebet, mint egy üveggolyó.

Tizennégy éves voltam, amikor elhagyva a családi fészket, kollégiumi életre léptem, ahogyan sok szabolcs-szatmár-beregi fiatal is tette. A középiskolai felvételi sikerének öröme nem csupán az új lehetőségeket hozta el számunkra, hanem azt is, hogy mostantól nyolcvan vagy akár száz kilométerre lévő városok ismeretlen utcáin kellett boldogulnunk. Az új környezet izgalma és a felnőtté válás első lépései mind-mind formálták ezt az új életet.

A felsőoktatás sokakat elválaszt otthonuktól, még azokat is, akik eddig a helyi iskolapadokban ülték végig az éveiket. Vasárnap délutánonként összegyűlünk a buszpályaudvarokon, míg pénteken, az utolsó órák után, a vasútállomásokon toporgunk, cipekedve hozzuk a fagylaltosdobozban elrejtett, otthoni ízeket. Eközben a legtöbben tudjuk, hogy valószínűleg soha nem térünk vissza végleg. Talán csak akkor, ha valahol másutt már sikerült megteremtenünk a saját otthonunk alapjait.

Így járunk-kelünk, zsebünkben a távolság súlyával, és sokszor a legváratlanabb pillanatokban tolul fel bennünk a honvágy.

Talán szokatlanul hangzik, hogy egy egész fejezetet szentelünk neki, hiszen nem éppen a nyelvjárásgyűjtés klasszikus eszköze. Mégis, kézenfekvő: a telefon számomra a túlélés és a józan ész megőrzésének kulcsa, amióta csak létezem. És senki más a világon nem képes úgy kifejezni magát a vonal másik végén, mint...

nagymamám.

Egyszer nagy derültséget keltettem a szerkesztőségben, amikor a lift előterében hosszú perceken át próbáltam elbúcsúzni Mamától. Ez nem könnyű, mert nemcsak neki jut mindig épp akkor eszébe még egy kérdés vagy történet, amikor már letenném, hanem - mivel ráütöttem - nekem is. Így aztán úgy búcsúzkodunk, ahogy csárdásozunk: kettőt erre, kettőt arra, és sose akar vége lenni.

Amikor végre sikerült lebontanunk a vonalat, meglepve tapasztaltam, hogy a fél szerkesztőség ott sorakozik az üvegfal másik oldalán, és hangos nevetésük betöltötte a teret. Ekkor világossá vált számomra, hogy ami az előtérben zajlik, az az üveg különös tulajdonságai miatt nem marad rejtve, így mindenki tanúja lehetett a pillanatnak. Nem csupán valamilyen hamis identitáskeresés kényszerít arra, hogy nagymamám szájából hallanom kell a "hallaó!" szót, hogy a tájszólásom újra életre keljen.

"Pompásan!" - válaszolt mindig, amikor megkérdeztem tőle, hogy hogy érzi magát a másik nagymamám. Lehet, hogy a teste megtört, de a humora mindvégig makacsul életben maradt, a rák sem tudta elpusztítani. Igaz, ő sosem tartotta hosszúra a beszélgetéseket, hiszen "drágák a telefonpercek!"

A másik nagymamám viszont olyan, mintha egy telefonos hírszerző ügynökség lenne: bármilyen újdonságról és pletykáról elsőként értesül, mielőtt mi egyáltalán levegőt vennénk.

Olyanokkal tartja a kapcsolatot, akiknek rokonsága szövevényes, mint egy labirintus, mindenki születésnapján ő az első, köszöntője szívből jövő, és mindig különös. Versbe szedve mondja el jókívánságait, mint színes virágok, úgy bontogatja szavait. Nemrég kiderült, titkos kincse van, kockáslapok, megsárgult papírok, rajta szépen írt szavak, ötletek, melyek egy-egy ünnepre tökéletesek. Ha hall egy szép köszöntőt, azonnal lejegyzi, az ünnepelthez legjobbat választja, telefonban csendülnek a szavak, melyek a szeretetet és a boldogságot hozzák. Ezeket a kincseket megőrzöm, a családomnak, emlékek gyűjteményét, mert a szavak, mint a szeretet, örökké élnek, és sosem felejtődnek.

Az időzítés valóban kritikus fontosságú. Ha valaha is elragadna a gőg, csak annyit kellene tennem, hogy felhívom Mamát a lottósorsolás pillanatában, és azonnal rádöbbennék, hol is állok a világ nagy színpadán. Az alábbi fejezetből kiderül, hogy az élet rangsora: lottósorsolás, sorozatok, frissen gyúrt tészta, és végül én.

A telefonbeszélgetések rendkívül értékes segítséget nyújtottak a könyv írása során:

...a vécé ajtajának zárja megadta magát, és Mama már régen nem tudta kinyitni. Az őszinte aggodalom és a nevetés határvonalán egyensúlyozva mesélte el, hogy a szobatársai csak néhány perccel azelőtt kezdtek el aggódni, hogy hova tűnhetett. Rájöttem, hogy a beszélgetés nem csupán az unalom elűzéséről szólt, hanem arról is, hogy a közös emlékek milyen erősen összekötnek bennünket, még akkor is, ha a vécé egy zárva lévő ajtó mögött fogva tartja őt. Így hát, ahelyett, hogy aggódtam volna, inkább egy új kérdést vetettem fel, hogy eltereljem a figyelmét a helyzetéről. "Mama, mesélj a legszebb nyaralásodról!" kérdeztem, és a következő pillanatban máris a régmúlt varázslatos pillanatai között kalandoztunk, miközben az idő csak úgy repült.