Otthon Start program: Vissza a Jövőbe – Egy új kezdet az otthonok világában Az Otthon Start program célja, hogy visszavezesse a családokat a jövőbe, miközben a jelen kihívásaival is szembenéz. Ez a kezdeményezés nem csupán a lakhatás megkönnyítésére irán
A fiatalok körében egyre drasztikusabb támogatottság-visszaesést elszenvedő kormánypárt a közelgő országgyűlési választásra időzített hangulatjavító intézkedései keretében első látásra kedvezményesnek tűnő otthonteremtési hitelprogramot hirdetett deklaráltan a fiatal nemzedékeket preferálandó. A kedvezményezettek többsége felől egyelőre hűvös távolságtartással fogadott kezdeményezés - a felkínált bőkezű kormányzati kamattámogatás ellenére - újbóli lakáspiaci és hitelezési kataklizmák sorát rejti magában.
Ismételten megerősítést nyert a régi bölcsesség, miszerint „a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve”. Az Orbán-kormány illetékesei, követve a miniszterelnök világos utasításait, gyorsan előálltak egy olyan javaslatcsomaggal, amely látszólag a fiatalok helyzetének javítására irányul. Ennek középpontjában a főként a negyven év alattiakat érintő lakhatási válság megoldására tett lépések állnak. A kormány által bejelentett támogatási csomag, amely első pillantásra vonzónak tűnik, valójában a jövőbeli ingatlanárak további emelkedését vetíti előre. A csomag egyik kiemelkedő eleme a fiatal lakásvásárlók számára kínált 3%-os THM-mel elérhető, 25 éves futamidejű hitel lehetősége, amely kezdetben 50 millió forintra van korlátozva, de később egyes ingatlantípusok esetében akár 100 millió forintra is emelhető. Ez a lépés, amely a hazai ingatlanpiacon már évtizede tartó áremelkedési trendet fokozhatja, újabb kérdéseket vet fel a fiatalok lakhatásának fenntarthatóságával és a piaci egyensúly megőrzésével kapcsolatban.
A lakáspiacra irányuló kormányzati lépések, különösen a CSOK bevezetése, jelentős mértékben hozzájárultak a mesterséges ingatlanár-emelkedéshez, amely a magyar nagyvárosokban a legszembetűnőbb. Ezzel párhuzamosan, noha a hazai átlagjövedelem folyamatosan növekszik, a négyzetméterenkénti ingatlanárak az EU-s átlaghoz képest kiemelkedően magasak. A lakhatási válság különösen súlyosan érinti Budapestet és az öt vidéki egyetemvárost, ahol a tanulmányi és munkavállalási célú betelepülés miatt a helyzet drámai mértékben romlott. Egy átlagos család számára – főleg ha nem áll rendelkezésükre jelentős örökség – szinte lehetetlen feladatot jelent az utódok önálló életkezdésének elősegítése.
A fentebb említett negatív tendenciák széles körben ismertek, így azok részletesebb kifejtése szinte feleslegesnek tűnik. Azonban talán kevesebb figyelmet kapott, hogy Nyugat-Európa nagyvárosi fiatal generációi hasonló lakhatási problémákkal küzdenek. Ezt támasztja alá a nemrégiben Barcelonában zajló tömegtüntetés is. Az Euronews helyszíni tudósítása szerint az emberek a központból a nehezen megközelíthető külvárosokba, vagy akár a távoli agglomerációkba kényszerülnek, mivel az átlagbérek mellett már lehetetlen fenntartaniuk az élhetőbb városrészekben a megugró lakbéreket. Hasonló helyzetekkel találkozhatunk az öreg kontinens más nagyvárosaiban is, ahol a turizmus, a bevándorlás, illetve a belső migráció folyamatosan növekvő népességnyomást gyakorol. Az osztrák vidéki nagyvárosokban, például Salzburgban és Grazban, a bérleti piac tarthatatlan állapotban van, miközben a lisszaboni és észak-németországi lakásválság is komoly figyelmet kapott az újmédiában az utóbbi évek során. Mindezek alapján megállapítható, hogy az érintett városi csoportok helyzete egyre reménytelenebbnek tűnik.
Az a széles körben elterjedt nézet, amely szerint a párnapos turisztikai célú lakáskiadás terjedése a lakáspiaci árrobbanás fő mozgatórugója, valójában csak a jéghegy csúcsa. A mögöttes trendek sokkal régebbi gyökerekre nyúlnak vissza. A rövid távú, online foglalható szállások iránti kereslet felfutása előtt is léteztek problémák a lakáspiacon, csak éppen az internet hiányában ezek a kihívások jóval kevesebb figyelmet kaptak a nemzetközi médiában, mint napjainkban. A fapados légitársaságok megjelenése óta valóban sokkal könnyebben hozzáférhetővé váltak a nagyvárosok a szerényebb jövedelmű utazók számára, azonban a távolsági tömegturizmus hirtelen fellendülése csupán egy súlyosbító tényező a már meglévő problémák mellett. Az igazi okok mélyebben gyökereznek, és hamarosan világossá válik, hogy mi is a helyzet valójában.
E modernizációs trend, amely sajnos a második világháború után kezdett el teret nyerni, az Egyesült Államok városi területeiből indult, és azóta is tartó, világméretű elterjedését tapasztalhatjuk. Az ingatlanpiacot domináló nagyvállalatok rendkívüli gyorsasággal építették fel az elővárosokat, amelyek a zöldövezetekben gombamód szaporodtak, míg a klasszikus vöröstéglás bérházak egyre inkább elnéptelenedtek. A fizetőképes kereslet eltűnése automatikusan magával hozta a kereskedelmi és szórakoztatóipari egységek áthelyeződését a folyamatosan urbanizálódó külvárosokba, így a belvárosi területeken a bérházak egyre inkább a társadalmi marginalizálódás színhelyévé váltak. Közben az amerikai ipar kelet-ázsiai országokba történő kiszervezése következtében a munkalehetőségek drámai csökkenésével a jövedelmi viszonyok is romlottak, különösen a színesbőrű és fehér munkanélküliek által lakott elhagyatott területeken. A középosztálybeli külvárosokból a hatvanas-hetvenes évek fordulóján általánossá vált napi ingázás, a szükséges közlekedési infrastruktúra hiányában, a közutakra nehezedett, ami a dugók számának növekedését és a környezetszennyezés mértékének kritikus szintre emelkedését eredményezte. A városmag, amely elvesztette hagyományos lakófunkcióját, szinte mindenhol élhetetlenné vált a szomszédos partvidéki városövezetekkel való összeolvadás következtében.
A globalizáció terjedésével az egykor kizárólag Észak-Amerikára jellemző, vészjósló tendencia világszerte elterjedt, különösen az északi féltekén. Ennek következtében megjelentek a központi kereskedelmi parkok, amelyek összpontosítják az irodatereket és szolgáltató-negyedeket, valamint a környezetükben kialakuló lakóparkok, mindez a fejlett országokban. A hetvenes és nyolcvanas évek során Nyugat-Európába is eljutó jelenség következményeként sok jelentős épített örökség elvesztette eredeti funkcióját. A globalizáció előrehaladtával a városok peremén található, korábban virágzó kisvárosi térségek fokozatosan kiürültek, ahogy a munkalehetőségek egyre inkább a városközpontokba koncentrálódtak.
A kontinentális Európa második legnagyobb gazdasága mára olyan helyzetbe került, ahol a lakosság kétharmada a romló közszolgáltatások és a magas inaktivitási ráta által jellemzett periférikus Franciaország területein él. Ezzel párhuzamosan, a nagyobb bérszínvonalat és magasabb színvonalú oktatási lehetőségeket kínáló metropoliszokban összpontosul a fiatalabb, képzettebb és motiváltabb népesség, ami tovább fokozza az adott régiókban a nemzetközi tőkebeáramlást. Ez a halálos körforgás folyamatosan növeli az egyre zsúfoltabb és élhetetlenebbé váló nagyvárosi agglomerációk ingatlanpiaci árait, ami jelentős bérleti költségek robbanását idézi elő az érintett fejlett területeken, legyen szó lakóingatlanokról, üzlethelyiségekről vagy irodaterekről.
Az állam (értve ez alatt a helyhatóságokat és a központi államszervezetet egyaránt) szinte mindenhol gigantikus költségeket vállal magára a piaci nagybefektetők profitlogikájától vezérelt viszonyok legalább felületes kezelése céljából, ami a közúthálózat-bővítés fokozott forrásigénye, valamint a kötöttpályás közösségi közlekedés kapacitásfejlesztésére vonatkozó lakossági elvárások okán emberöltők óta leköti a központi állami és nagyvárosi költségvetések beruházási forrásalapjainak zömét. Miközben e folyamat árnyoldalaként előálló folytonos lakhatási krízis kezelésére már nem jut elegendő közpénz szinte sehol az északi féltekén.
A perifériás területeken található, eladhatatlan ingatlanok tömege rávilágít a munkaerő-piaci elvárásoknak egyre inkább megfelelő lokációk gyors ütemű elértéktelenedésére. Eközben a lakáshiány mérséklésére tett erőfeszítések, amelyek során a korábban virágzó nagyvárosi ipar elhagyott területeit lakóövezetté alakítják, nem képesek kezelni a helyzet súlyosságát. A világ nagyvárosai, amelyek korábban a lakhatás és tanulás szempontjából vonzották az elit csoportokat, most fokozatosan kiszorítják azokat a helyi középosztálybeli családokat, akik már nem rendelkeznek elegendő vásárlóerővel. Ezek a középosztálybeli maradványok a közeli kisebb városokba menekülnek, ahol viszont a vidéki, gyökereikhez ragaszkodó alsó-középosztályt szorítják ki. A jövedelmi különbségek miatt a társadalom többsége egyre távolabb kerül az élhető területektől, a lakhatási lépcső legalján pedig a munkanélküliek, bevándorlók és más kiszolgáltatott csoportok találhatók, akiknek a lakóhelye már alig megfizethető, és gyakorlatilag el van vágva a piaci és közszolgáltatások többségétől. A lakóhely már nem csupán egy cím, hanem egy sorsot is meghatároz. Ezt támasztja alá az EU nyugati részén tapasztalható, egyre erősebb protesztmozgalmak megjelenése, mint például a sárgamellényesek demonstrációi Franciaországban, vagy a Benelux-országokban újraéledő bevándorlónegyedek lázongásai. A nyugati társadalmakban tapasztalható fokozódó rendszerellenességet már egy emberöltővel ezelőtt, Nyugat-Európa külvárosaiban zajló, főként bevándorló hátterű fiatalokat mozgósító megmozdulások is előrevetítették, amelyek szociológiai szempontból világosan összefüggésbe hozhatók a jelenlegi társadalmi feszültségekkel és mozgalmakkal.
Az EU-integrációs folyamat hosszú és bonyolult időszaka alatt hazánknak lehetősége lett volna alaposan felkészülni a vészjósló megatrendek hazai megjelenésére. Sajnos, a rendszerváltás óta hivatalban lévő kormányok, akárcsak az azt követő két évtized vezetői, nem szenteltek elegendő figyelmet ennek a kulcsfontosságú problémának sem elméleti, sem gyakorlati szempontból. Ez a mulasztás később súlyos következményekkel járt, hiszen a hat magyarországi konvergencia-régió közül négy már tartósan a legelmaradottabb húsz európai régió között található. Előrejelezhető volt, hogy a belső migráció, a romló közbiztonság, a munkaerő-piaci nehézségek és a közszolgáltatások leépülése miatt a fiatalabb generációk a főváros irányába fognak elvándorolni. Ez a folyamat, a nyugat-európai migrációs trendek felerősödésével együtt, drámai hatással lesz a központi régióra. Olyan kihívásokkal kell szembenéznünk, mint a közlekedési dugók, a közoktatási intézmények túlterheltsége, a szennyvízkezelés, az ivóvíz biztosítása, az útburkolatok elhasználódása, valamint az ingatlanpiac robbanása. Mindezek a problémák sürgős és átgondolt megoldásokat igényelnek, hogy elkerülhessük a jövőbeli súlyos társadalmi és gazdasági következményeket.
A hazai pártpolitikai szféra, amely sajnos gyakran tűnik restnek, főként felelős a feladatok elvégzésének elmaradásáért. Ennek hátterében az áll, hogy a központi régió, azaz a főváros és a Pest megyei agglomeráció, a lakosság közel egyharmadának otthont ad. A helyi ingatlanpiac és az ahhoz kapcsolódó közszolgáltatások, még a rendszerváltás óta végrehajtott építkezések ellenére is, nem képesek lépést tartani a folyamatosan növekvő lakossági igényekkel. Ennek következményeként a lakóingatlanok adásvételi és bérleti piaca drámai árrobbanáson megy keresztül.
Az elmúlt évtized - meglehet jó szándékú, de - ügyetlen kormányzati beavatkozásai az ingatlanpiac viszonyaiba hozzájárultak a lakhatási helyzet további romlásához. A CSOK meghirdetését követően sokfelé tíz év alatt megnégyszereződött az átlagos négyzetméterenkénti ingatlanár a legmodernebb gazdaságszerkezetű hazai térségekben. A napjainkban útjára indított kedvezményes hitelpolitikai programok révén további - messze infláció feletti - árrobbanás előtt áll a lakáspiac érintett szegmentuma. Ne feledjük, a kádárizmus fénykorában évente 100-150 ezer közötti sávban alakult az újonnan átadott lakások száma, ami a legkedvezőbb időszakban se mozdul ki a rendszerváltás óta az évi 40-45 ezer közötti frissen átadott lakóingatlant jelentő építőipari produktum sávjából. A belső és külső migrációs többlet folytán a központi régió települései és a csapágyvárosok ilyen csekély építőipari teljesítmény révén nem lesznek képesek érdemben kezelni a kialakult kritikus helyzetet, ami az ingatlanpiac bérleményi és adásvételi szegmenséből egyaránt kiszorítja a lakhatási, kereskedelmi, irodai funkciójú létesítmények igénybevevői köréből a lakónépesség többségét és a hazai KKV-k nagy részét. Tovább fokozza a krízis társadalmi hatását, hogy kellő mérvű kollégiumi kapacitás híján a diákság se fog tudni eleget tenni az egyetemi városokban megfizethetetlen lakhatás okán tanulmányi célkitűzéseinek.
A jelek arra utalnak, hogy Magyarország egy gazdaságszerkezeti csapdában vergődik, amelyet a jelenlegi kormányzat nem hajlandó észlelni, és az ellenzék is láthatóan nem tudja megfelelően kezelni a programhiány miatt. A helyzet párhuzamba állítható az ausztráliai körülményekkel, ahol a gyorsan növekvő nagyvárosi ingatlanpiac következtében a kelet-ázsiai irányból érkező tanulmányi és üzleti célú bevándorlás kiszorította a helyi középrétegeket az elmúlt évtizedekben. A 2008-as válságot leszámítva az ausztrál GDP folyamatos növekedése, papíron legalábbis, eltakarja a társadalmi és gazdasági folyamatok valóságát. Az ország lakónépessége nagyrészt a bevándorlásnak köszönhető, miközben a helyi középréteg a demográfiai válság és a lakhatási problémák közepette próbálja megélni mindennapjait. Az ingatlanpiac fellendülése mögött a virágzó építőipar és ingatlanközvetítői szektor áll, amely a dinamikus növekedést táplálja. A 21. századi ausztrál jövő szempontjából kulcsfontosságú innovatív iparágakba nem érkezik elegendő tőke, mivel az ingatlanfejlesztések révén kockázatmentesen sokkal magasabb hozamok realizálhatók, mint más szektorokban. Ennek következtében egyre kevesebben vállalkoznak a nagyobb üzleti kockázatot magában foglaló infokommunikációs üzletágban vagy startup környezetben való aktív részvételre, ami érthető módon súlyosbítja a helyzetet.
Az ausztrál gazdaságszerkezet indusztriális és szolgáltatóipari szegmensei jelentős mértékben meggyengültek, ami miatt a nemzetközi összehasonlításban kiemelkedő likviditással rendelkező ausztrál magánnyugdíjalapok kénytelenek külföldi részvénybefektetések után nézni, például a Wall Streeten vagy a Cityben. Ez a lépés elkerülhetetlen, ha nem kívánják támogatni a hazájukban zajló ingatlanbuborék további kialakulását.
A fentiekhez hasonlóan a lakásvásárlási folyamat hazánk nagyvárosaiban, akárcsak az Európai Unió egyéb területein, már rég nem csupán egy hagyományos lakhatási igényt kielégítő ügylet. Sokkal inkább egy elgondolkodtató befektetési stratégia megvalósítása, amely a jövőbeli nyereség maximalizálására összpontosít. Mivel a lakásvásárlás ma már nemcsak saját lakhatási célokat szolgál, az ingatlanok tulajdonlása egyre inkább eltávolodik eredeti funkciójától, és a reálgazdasági folyamatoktól függetlenül, befektetési termékké alakul. A külföldiek által birtokolt, gyakran az év jelentős részében üresen álló lakások nem a helyi közösség lakhatási és kereskedelmi igényeit elégítik ki, hanem csupán a befektetők profitmaximalizálásának eszközeivé válnak. Például a budapesti belvárosi szórakozónegyed, ahol a helybeli lakosok igényei folyamatosan háttérbe szorulnak, hasonlóan az olyan nívós, de mára szintén idegenforgalmi célú városrészekhez, mint Prága, Barcelona vagy Párizs. Ennek következtében az európai nagyvárosok polgárai, akiknek jogait a befektetők érdekeihez igazított jogszabályok csorbítják, kénytelenek elhagyni a családi örökségként kapott lakónegyedek legjavát, és a város perifériáira költözni.
A korántsem spontán mód kialakuló helyzet leginkább annak folytán lesz katasztrofálissá, hogy intellektuálisan nem történt meg annak feltérképezése, ekként a közületi válaszlépések is erőtlenek és látszólagosak. Ugyanis a hazai megoldási javaslatok - a külhoniakhoz hasonlóan - nem a probléma velejét igyekeznek megragadni, hanem mindössze tüneti enyhítés gyanánt szolgálhatnak még legjobb esetben is (lásd a rövid távú turisztikai célú lakáskiadás korlátozására vonatkozó nagyvárosi városvezetői javaslatok sorát Európa-szerte). Ugyanis a lakhatási válság nem a lakóingatlanok piacáról indul ki, hanem a munkaerőpiacról és a gazdaságszerkezeti defektusok felől.
Ha a leszakadó térségekben olyan közszolgáltatások érhetnék el a lakosságot, amelyek színvonala a korábbiakhoz hasonlítható, és ha a munkaerő-piac is a régi időkhez hasonlóan vonzó lenne, akkor a fiatalok nem vándorolnának el a távoli nagyvárosokba oktatási, munkavállalási vagy rekreációs célokkal. Ez hozzájárulna a megapoliszok népességterhelésének csökkentéséhez, sőt, akár a túlzsúfolt városövezetek spontán visszafejlődéséhez is Európa szerte. Amennyiben az öreg kontinensen egy egykor virágzó vegyes-gazdasági modell nem lett volna a történelem szelektív emlékezetének áldozata, és ha az állami redisztribúció nem lenne világszerte tabuként kezelve, akkor a vidéki, rurális és ipari térségek megtarthatták volna az életképességüket és népességmegtartó erejüket.
Egy demokratikus állam közfunkciója nem csupán a hatalmas urbanizációs projekteket támogatni, hanem sokkal inkább abban rejlik, hogy a perifériás térségekbe aktív fejlesztéspolitika keretében kutatási és innovációs központokat telepít, valamint a felsőoktatási intézmények fejlődését segíti. Ezáltal a közszféra jelentős mértékben hozzájárul a vidéki területek felzárkóztatásához, hasonlóan ahhoz, ahogyan azt a Thatcher-kormányzat tette a '80-as években Nagy-Britanniában, különösen a lepusztult walesi és skóciai bányavidékeken. A tory kormányzat sikerének köszönhetően alakult ki és gyökerezett meg a brit fehérköpenyes gazdaság, amely mára világszerte elismertté vált a ködös Albion peremvidékein.
Hasonló jelleggel zajlott anno az USA területén belül (tradicionális agrárius szerkezete folytán) sokáig alárendelt gazdasági szerepkörrel bíró Dél felvirágoztatása a Roosevelt-féle New Deal kezdeteitől a hetvenes évek végéig bezárólag, amely törekvés folytán jött létre a nyolcvanas évek elejére a Floridától Kaliforniáig hózódó ún. napfényövezet (vagyis a máig sokat emlegetett: sun belt). Mely modellben - a szabadpiac napjainkban is első számú világgazdasági központjában - aktív állami beavatkozás nélkül bizonyítottan nem alakulhatott volna ki Austin térségének világraszóló hardver- és szoftverszcénája, a Mexikói-öböl petrolkémiai és védelmi ipari ágazata, valamint a NASA űrkutató-bázisainak sora.
A bankrendszer a hazai bíróságok és a valaha nagy tekintélynek örvendő törvényhozás asszisztálása mellett a saját lakó ingatlanjukban élni szándékozó - valaha középosztályi státusú - állampolgároktól kiszipolyozott Magyarországon egy bő évtizeddel ezelőtt hozzávetőlegesen hatezer milliárd forintot a devizahitel-krízis időszakában és az azt követő években. Ami a korabeli magyar GDP mintegy 15 százalékával volt azonos (mely tényen az se változat, hogy a nemzeti össztermék Magyarországon az uniós forrásoknak hála az elmúlt másfél évtizedben megduplázódott). Ennek folytán a hazai alsó-középosztály hitelképessége tartósan megrendült, így piaci alapon önerejéből önnön lakhatását finanszírozni immár képtelen. Azon KSH-adat, miszerint hazánkban a lakónépesség bő 90 százaléka rendelkezik saját tulajdonlású ingatlanvagyonnal, téves adatsorokon alapszik, hiszen sokan életvitelszerűen távol kénytelenek munkát vállalni családi lakóhelyüktől, így egyúttal bérlőként is részesei a hazai ingatlanpiacnak, habár formailag lakástulajdonosok is. Ezen túlmenően még többen mindössze résztulajdonosai a tényleges lakóhelyüktől távol fekvő - családi örökségüknek számító - ingatlanjuknak, ahol a többgenerációs hozzátartozói kör ingatlanban való tartózkodása folytán kellő lakótér nem áll rendelkezésre lakhatásuk távlati biztosításához.
A lakhatási válság, amelyet a növekvő lakásbérleti díjak és a magasabb ingatlanárak okoznak, jelentős hatással van a háztartások szabadon elkölthető jövedelmére. Ez a jelenség drasztikusan csökkenti a lakossági vásárlóerőt, ami kifejezetten hátrányosan érinti a hazai piac harmadlagos szektorában működő kis- és középvállalkozásokat, mivel korlátozza azok növekedési lehetőségeit. Nemzetközi kutatások azt is kimutatták, hogy a magas ingatlanárak miatt sokan kényszerülnek ingázásra, ami nemcsak az érintettek egészségére van negatív hatással, hanem a gazdasági teljesítményre is, mivel a csökkenő szabadidő miatt a lakóhelyi költési hajlandóság is mérséklődik. A megfizethetetlen lakhatás következtében sok fiatal dönt úgy, hogy külföldre vándorol, ami tovább csökkenti a fiatal lakónépesség számát bizonyos térségekben. Ez a folyamat különösen súlyosan érinti a hátrányos helyzetű területeket, ahol már eddig is alacsony volt a vállalkozási kedv, és a vásárlóerő szintén alulmúlja az átlagot.
Az ingatlanpiaci fellendülés árnyoldalai közé tartozik az építőipar túlsúlyának tartós jelenléte a gazdaságban, amely nemcsak a struktúrát torzítja, hanem a nemzetgazdaság innovációs potenciálját is csökkenti. E helyzet hosszú távon a piaci buborékok elkerülhetetlen kidurranásakor inaktív ingatlanpiaci helyzetet eredményez, amire példaként a kelet-kínai partvidék üresen álló városait emelhetjük ki. Az egyoldalú gazdasági struktúra torzulásai miatt nő a nemzetgazdaságok válságra való kitettsége, ami negatívan befolyásolja azok ellenállóképességét. A tőzsdék stagnálása szintén valószínű, hiszen az erőforrások ingatlanpiaci összpontosítása miatt a befektetési lehetőségek szűkülnek. A bankszektor, az állami kamattámogatások révén, egyre inkább az ingatlanpiaci projektek irányába terelődik, elvonva ezzel a forrásokat a kutatás-fejlesztés és innovációs projektektől, amelyek hosszú távon sokkal ígéretesebbek lehetnek. Ez a folyamat nemcsak a pénzintézetek portfóliójának aránytalanságához vezet, hanem recessziós helyzetben is fokozottan sérülékennyé teszi azokat. A KKV-szegmens tudatos alulfejlesztése következtében az államháztartás társaságiadó-bevétele, valamint a helyi önkormányzatok iparűzési adóbevétele jelentősen elmarad az optimális szinttől, ami a gazdasági fejlődés szempontjából kedvezőtlen következményekkel jár.
A nyugati nagyvárosokban, így például Budapest esetében is, egyre inkább megfigyelhetők a lakhatási piac drágulásának jelei, amelyek következtében sok területen a lakóövezetek turisztikai célú átalakulása figyelhető meg. A piaci szereplők tevékenysége miatt a lakások ára mesterségesen megemelkedett, ami nem csupán a helyi lakosságra, hanem a város gazdasági életére is kedvezőtlen hatással van. Az elmúlt években a kevésbé frekventált területeken a vendéglátó- és szórakoztatóipari egységek sorra zárják be kapuikat, amit sokan tévesen a korábbi pandémia következményeinek tulajdonítanak, pedig a probléma gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak vissza.
Zárásként érdemes kiemelni hazánkban a többnyire az államszocializmus időszakából származó régi épületek kritikus helyzetét. Az állami ösztönző rendszer, amely elsősorban az új építésű ingatlanok piacára összpontosít, nem biztosít elegendő forrást a régi, alacsony energetikai besorolású ingatlanok felújításához és korszerűsítéséhez. Pedig a globális felmelegedés következményeként, ha nem történik sürgős beavatkozás, ezek a házak az elkövetkező évtizedekben lakhatatlanná válhatnak.
Az MIT által végzett kutatás alapján egyértelmű, hogy a hőmérséklet emelkedése, csupán 1 Celsius-fokkal is, 1,1 százalékos GDP-csökkenést idéz elő egy adott országban. Ennek oka leginkább a hőhullámok következtében romló munkakörülmények és a lakhatási színvonal csökkenése. A trópusi országok fejletlensége jól tükrözi ezt a problémát. Az MTA kutatóhálózata már az ezredfordulón, a WAHAWA-projekt keretében, egy részletes tanulmányt készített a klímaváltozás következményeiről, amelyek hazánk éghajlatát kvázi-szubmediterrán környezetté alakíthatják át egy emberöltőn belül. Sajnos a korabeli politikai vezetés figyelmét nem keltette fel a tudósok figyelmeztetése. Azóta az MTA-t teljes mértékben átvette a kormány, és a kutatóhálózat vészjelzései elhaltak, így a klímaválság nem szerepel a kormány geopolitikai terveiben. Csak a forróság növekszik, és a nyári vízhiány egyre elterjedtebbé válik az országban. Az újabb, jól hangzó akciótervek legalább elterelhetik a figyelmet a lakhatási válságról. Még a legelvakultabbak is észrevették, hogy a magyar politikai elit, aki a marketingben élen jár, továbbra is sikert sikerre halmoz.
