"Nyaralásra indultunk, de az utcán találtuk magunkat, ahol kénytelenek voltunk álom helyett rémálomra hajtani a fejünket."
Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akinek van extrém élménye nyaralásról, és most nem feltétlenül a gyomorbántalmakkal megspékelt borzalmas napokra gondolok, bár az is megérne egy misét.
Ez a történet egy bátor és felelősségteljes lánycsoportról szól, akik elhatározzák, hogy felfedezik a világot, miután hátizsákkal nekivágnak az ismeretlennek. A kalandjaik során olyan extrém helyzetekbe kerülnek, hogy a szüleiknek csak jóval később merik elárulni azokat. Hiszen például Barcelona utcáin tölteni az éjszakát valóban nem mindennapi élmény. De ne siessünk, nézzük meg mindent a maga rendjében!
Több mint húsz évvel ezelőtt, fiatal egyetemista koromban, a barátnőimmel úgy határoztunk, hogy felfedezzük a varázslatos Spanyolországot, és bejárjuk a híres városokat: Barcelonát, Sevillát és Madridot. Az úti cél kiválasztása különösen könnyű döntés volt, hiszen egyikünk már ott tanult, folyékonyan beszélt spanyolul, és alaposan ismerte a helyi látnivalókat. Nyolc lány és két fiú alkottuk a csapatot - így indultunk neki az izgalmas kalandnak. Részletes tervvel, lefoglalt szállással, valamint repülő- és vonatjegyekkel készültünk, és fel sem merült bennünk, hogy bármi probléma adódhat.
Kéthetes spanyol kalandunk Barcelonában indult. Aki már járt ebben a varázslatos városban, az tudja, milyen mesés Gaudí építészeti remekműveket rejt – a Sagrada Família székesegyház mindannyiunk szívét rabul ejti. A tenger gyümölcseinek szerelmesei pedig a sarkok mögött mindig újabb ínycsiklandó falatokra bukkannak. Az utolsó napunkra tengerparti lazítást terveztünk, de előtte még elmentünk a vasútállomásra, hogy megbizonyosodjunk róla, minden rendben van-e a másnapi utazásunkkal Sevillába. A jegypénztárnál megnyugtattak minket, így gondtalanul élvezhettük a nap hátralévő részét.
Felszerelve a csomagjainkkal, időben megérkeztünk a pályaudvarra, és lementünk a peronra. A biztonsági ellenőrzés után a kalauz sajnálattal közölte velünk, hogy a jegyeink nem érvényesek az adott vonatra. Barátnőm próbálta spanyol nyelven elmagyarázni, hogy más tájékoztatást kaptunk, de ő hajthatatlan volt, és ragaszkodott ahhoz, hogy helyjegy nélkül nem léphetünk fel a vonatra. Így hát, mint akit villám csapott meg, felrohanottunk a jegypénztárhoz, ahol némileg türelmetlenül vártuk a sorunkat, hogy aztán szembesüljünk a szomorú ténnyel: az adott vonatra már minden helyjegy elkelt. Ekkor kicsit eluralkodott rajtunk a pánik, de egy gyors megbeszélés után úgy döntöttünk, hogy másnapra megvesszük a helyjegyet, és utána kitaláljuk, hogyan tovább.
Így is tettünk, majd a demokratikus döntés értelmében a törölközőinkkel és az értékeinkkel, értsd pénz, útlevél, lementünk a tengerpartra, a nagy csomagokat pedig a pályaudvar megőrzőjében hagytuk.
Ez a szórakozás egészen különlegesnek ígérkezett. Vacsora után kényelmesen sétálgattunk a Ramblán, ám ahogy az óra 11 felé közeledett, egyre többen kezdték érezni, hogy a feszültség határát súrolják. Hogy megőrizzük a jókedvünket, visszavonultunk a tengerpartra, ahol versekkel igyekeztünk felvidítani egymást. A mai napig élénken él bennem az a pillanat, amikor az Arany Lacinak című verset adtam elő – rövidnadrágban, pántos pólóban, és egy szemet gyönyörködtető türkiz kendővel a vállamon, amit azóta is nagy becsben tartok. A többiek a nevetéstől szinte a földön hemperedtek, és abban a varázslatos pillanatban csak ez számított: hogy együtt nevetve, egy kis szünetet tartsunk a pánikban.
Az éjszaka sötétségében nem mertük átadni magunkat az álomnak a tengerparton, csak akkor hunytuk le a szemünket, amikor már kezdett világosodni. Egy kupacban heverve, a még mindig meleg homokban, a törülközőinkön pihentünk, és mindig akadt valaki, aki ébren figyelt. Végül, ahogy a nap első sugarai fénnyel árasztották el a környéket, és a boltok, kávézók ajtajai kinyíltak, elhatároztuk, hogy felkerekedünk, és reggeli után nézünk.
Köszönetet mondtunk a sorsnak, amiért bár fáradtan, de sértetlenül éltük át az éjszakát.
Amikor hét órával később végre megérkeztünk az új szállásunkra, mindannyian vágyakozva pillantgattunk az ágy felé. Aznap este senkinek sem kellett altatót adni. Ma, amikor csak összejövünk a régi barátokkal, mindig vidáman idézzük fel azokat a pillanatokat, hiszen az idő csodásan megszépítette annak az éjszakának az emlékét.
Szilvia története nem mai, de sokunk számára ismerős lehet. Egy szervezett görögországi úton vett részt a testvérével tíz évvel ezelőtt. A nyaralás utolsó napján hajnalban indultak haza, ám a charter gép meghibásodott. Késő délutánig a reptéren vesztegeltek, és ezalatt az idő alatt semmilyen tájékoztatást nem kaptak a visszaútra vonatkozólag. Ami az ellátást illeti, az is csak egy sonkás szendvics volt.
A problémát végül egy másik géppel érkező szerelő oldotta meg, aki gyorsan orvosolta a gép hibáját. Szilvia mesélte, hogy általában a láthatóan improvizált megoldások miatt halálra aggódná magát, de ezúttal annyira elege volt a helyzetből, hogy csak haza akart jutni. Amikor végre beszálltak a tűző napon álló gépbe, és majd' megfulladtak a hőségben, ezt is sztoikus türelemmel viselték. Végül Szilvia és testvére épségben hazaérkeztek Magyarországra.
Kitti a párjával, a testvérével és a barátnőjével utazott az orosz nyaralásra: Moszkva és Szentpétervár volt az úti cél. Minden rendben is ment, az első néhány nap remek volt, amikor is Kitti párja ételmérgezést kapott egy utcán vásárolt burektől. Olyannyira rosszul lett az életerős fiatalember, hogy az ágyból is alig tudott kimászni, mentőt kellett hívni hozzá. Azaz kellett volna, ha a hotel recepciósa beszélt volna bármilyen más nyelven, ami nem orosz: szóba jöhetett volna az angol, a német és a francia is.
Az egyedüli támogatást Kitti testvérének moszkvai ismerőse nyújtotta, aki a város távoli pontjáról odatelepedett a szállodába. Ott mentőt hívott, és végül orosz nyelven felvette a kapcsolatot a magyar követséggel is.
Kitti párját mentőautóval szállították a kórházba, miközben a fiú szülei Magyarországról próbáltak repülőjegyet szerezni, hogy hazajuttathassák őt. De a dolgok nem tűntek egyszerűnek, hiszen annyira kimerült és kiszáradt volt, hogy kérdéses volt, eljut-e egyáltalán a reptérig. Végül, hála egy orosz ismerős segítségének, a helyzet kedvezően fordult, és a fiú gyengén, de épségben fel tudott szállni a gépre. Budapestre érkezve a szülei már várták őt, és azonnal kórházba vitték. Közben a három lány, akiket megviselt az események sora, másnap folytatta útját Szentpétervár felé, a szívükben a megpróbáltatások súlyával.
