Nem meglepő, hogy számos neves művészünk a berlini városra bízta életművének megőrzését.

"Berlin a mi Párizsunk - Magyar írók és hagyatékaik a Berlini Művészeti Akadémián" címmel rendeztek előadást 2024. december 4-én a FSZEK Körúti Könyvtárban. Az est során Madácsi-Laube Katalin, az AdK tudományos munkatársa, betekintést nyújtott abba, mi lehet az oka annak, hogy egyre több magyar író, mint például Kertész Imre, Nádas Péter és Esterházy Péter, irodalmi öröksége a Berlini Művészeti Akadémián lelhető fel.

A Goethe-Institut Budapest által támogatott rendezvényen a megjelölt kérdéskör mellett az AdK tudományos munkatársa, aki a magyar gyűjtemény felügyeletéért is felel, részletesen beszélt arról, miként lehet kutatni az ottani anyagokat. Emellett rávilágított a különböző feltételekre is, amelyeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy az irodalmi művek az Akadémiai gyűjtemény részeként megjelenhessenek.

Madácsi-Laube Katalin, a Berlini Művészeti Akadémia Archívumának tudományos munkatársa rámutatott, hogy Magyarországon jelenleg nem áll rendelkezésre megfelelő intézményi keret az említett írók hagyatékának tárolására. Noha nem ő az egyetlen magyar a berlini intézmény falai között, jelenleg ő az archívum egyetlen munkatársa, aki magyar nyelven dolgozik.

Az előadás neve Komlós Aladár "Magyar külföldön" című művéből származik. 2007-ben ezzel a címmel készült egy kiállítási katalógus, amelyet a Petőfi Irodalmi Múzeum állított össze. Csorba Csilla és kollégái kutatásokat végeztek a Berlinben élő magyar közösségről, hogy feltárják, milyen hatással voltak a Weimari Köztársaságra, valamint hogy milyen körülmények között éltek a német fővárosban.

A katalógus kapcsán izgalmas kérdések merülnek fel: vajon egy régi történet folytatódik, vagy esetleg egy új mese bontakozik ki a háború utáni időszakban? Az írások között találkozhatunk Márai Sándor munkáival, aki már a Weimari Köztársaság előtt is bejárta a világot, de különösen a harmincas évekből származó, lebilincselő európai riportjai emelkednek ki. Ezzel szemben a Weimari Köztársaság magyar menekültjei, akik kényszerűségből hagyták el hazájukat, Berlinben, a legnehezebb körülmények között küzdöttek meg a művészi önkifejezés lehetőségeivel. Az ő történeteik szövik át a múlt és a jelen határvonalát, új dimenziókat nyitva a kultúra és a művészet világában.

A Berlini Művészeti Akadémia (németül Akademie der Künste, rövidítve AdK) 1945 óta számos kiemelkedő magyar író és művész otthonául szolgál. Olyan neves alkotók, mint Szondi Péter, Ivan Nagel és Tábori György, valamint a zenei világ kiválóságai, például Kurtág György és Ligeti György is büszkén viselték e rangos intézmény tagságát. A film és irodalom területén is jelentős személyiségek, mint Szabó István, Konrád György, Polónyi István, Móra Terézia, Esterházy Péter, Kertész Imre, Nádas Péter, Eötvös Péter és Dragomán György neve fémjelzi az akadémia szellemi örökségét. Az AdK tehát nem csupán művészi közösség, hanem egy olyan szellemi műhely is, amely gazdagítja a magyar kultúra nemzetközi jelenlétét.

A háború utáni Magyarország és a Berlini Akadémia kapcsolata egy izgalmas hidegháborús narratívában bontakozik ki. Az 1960-as évek elején, amikor a világ politikai feszültségektől volt terhes, a Ford Foundation 1962-ben megalapította kulturális ösztöndíját Nyugat-Berlinben. Ez a kezdeményezés 1966-ban a DAAD (Deutscher Akademischer Austauschdienst) égisze alá került, amely célja a kulturális élet fellendítése volt a városban, amely a hidegháború következtében elszigetelődött. A program célja, hogy a berlini kultúra újraéledjen, és hogy a világ különböző tájairól érkező művészek hozzájáruljanak ennek a célnak a megvalósításához. Magyar művészek 1974 óta aktívan részt vesznek ezen a kulturális platformon, amely lehetőséget biztosít számukra, hogy bemutassák művészetüket, tapasztalataikat és perspektíváikat egy olyan városban, amely a hidegháború szimbolikus középpontja volt. E kapcsolat révén a berlini akadémia nemcsak a magyar kultúra gazdagításához járult hozzá, hanem egyúttal hidat is épített a két világ között, amely a politikai feszültségek ellenére új utakat keresett a párbeszédhez és az együttműködéshez.

Mészöly minden lehetőséget megragadott, hogy támogassa a magyar írókat, és különös figyelmet fordított arra, hogy a fiatal tehetségeket is beemelje a szakmai vérkeringésbe. A szerzőt már korábban, Nyugat-Berlinben és Nyugat-Németországban is felfedezték a kiadók, hiszen a háború utáni művészeti irányzata iránti érdeklődés rendkívül nagy volt. Ennek köszönhetően kapott meghívást az Akadémiára is. Mészöly mellett 1977-78-ban Konrád György is élvezhette az Akadémia ösztöndíját, majd 1981-82-ben Nádas Péter, a 90-es évek elején pedig Kertész Imre is részesült ilyen elismerésben.

Madácsi-Laube Katalin felhívta a figyelmet a Berlin, Drágám, Csukja be, kérem, a szemét című kötetre, amelyben 20 kortárs magyar író Berlin-történetei elevenednek meg, mindegyik más és más megközelítésből mutatja be a várost. A kötet szerint Konrád György például kezdettől fogva otthonosan érezte magát Berlinben. A városnak szerinte az írók és a művészek adták a különleges státuszát, ők teremtették meg Berlin mítoszát. Konrád Berlinje egy randevúváros, mint Párizs vagy New York.

Konrád György két egymást követő cikluson keresztül töltötte be az Akadémia elnöki posztját, és e periódus alatt jelentős hatással volt az intézmény fejlődésére. Az ő irányítása alatt számos olyan esemény valósult meg, amelyek világosan jelezték, hogy Berlin képes hidat építeni Kelet és Kelet-Európa irányába, miközben megőrizte szoros nyugati kapcsolatait is.

Kertész Imre így fogalmaz Berlinről, amely fokozatosan a második otthonává alakult:

Valójában Németországban váltam íróvá, és itt nem csupán a hírnévről van szó, hanem arról a hatásról, amelyet könyveim először ezen a földön gyakoroltak. Berlin városa nem rejti véka alá sötét múltját. A zsidó múzeum, a grünwaldi pályaudvar 17-es vágányán elhelyezett emléktábla mind emlékeztet arra, hogy innen indultak a berlini zsidó transzportok a keleti táborok felé. Az aranyozott kupolájú zsinagóga előtt mindig rendőrök állnak készenlétben, ez a látványosság éppúgy hozzátartozik Berlin arculatához, mint az új Potsdamer Platz modern épületei és filmes palotái. Ugyanott, ahol néhány évvel ezelőtt még egy háborús pusztulás nyomait viselő sivatagban álltam, amely a bombázások és a régi fal emlékét idézte fel. Nem tagadom, néha elragad a történelem abszurd szédülete, de másrészt úgy vélem, nem találni még egy olyan várost Európában, ahol ennyire élesen érezhető a jelen és a múlt összefonódása, valamint az az út, ami ide vezetett.

A magyar irodalom kiemelkedő alakjai közül Kertész Imre volt az első, aki úgy döntött, hogy Berlinre bízza hagyatékát. Barátja, aki a német fővárosban élt, segített neki megtalálni azt az intézményt, amely szívesen fogadná az értékes anyagot. Végül az Akadémia nyújtott számára menedéket, ami bátor lépés volt az akkor ott dolgozó archívum vezetőjétől, hiszen senki sem beszélt magyarul, mégis helyet biztosítottak Kertész írásainak. Így került 2001-ben a hagyaték Berlinbe. Kertész Imre 2002-ben Nobel-díjat nyert, és bár új helyzetbe került, továbbra is kötődött Berlinhez. A szerződés véglegesítésére 2011-ben került sor, addig az anyaga csak letétként volt jelen a városban.

A kötetben egy különleges Esterházy-történet is helyet kapott, amelyben a szerző szavain keresztül Berlin komplexitásának mélységeit tárja fel. Így fogalmaz: "Aki Berlinről beszél, az valójában Európáról beszél. Berlin mindig is szimbólum volt; eddig a botrányok emblémája, a fal városa, a megosztott kontinens kínos emblémája. Most viszont egy új korszak küszöbén állunk, amelynek mibenléte még rejtély. Ez a rejtély a város lényege, Berlin a nem tudás városa. A központi kérdés, amely mindannyiunkat foglalkoztat, az, hogy Berlin hogyan birkózik meg a múltjával, és miként találja meg helyét önmagában, ebben a kettéosztottságban."

Esterházy Marcell, az író fia, nemrégiben a Magyar Narancsnak nyilatkozott, ahol kifejtette, hogy az őszinte aggodalom leginkább a hagyaték stabil intézményi keretek közé helyezésére irányult. Olyan megbízható és felkészült intézményre vágytak, ahol a hagyatékkal magas színvonalon foglalkoznak. Ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy nem zúdultak rájuk a jelentkezések az Esterházy-hagyaték kezelésére: bár néhány elfogadható ajánlat érkezett, ezek sajnos nem belföldi intézményekből származtak...