A régi Mezopotámiában a halottakat különféle ételekkel és italokkal temették el, hogy biztosítsák számukra az életet az alvilágban. Az elhunytak számára hagyott étel és ital nem csupán szimbolikus jelentőséggel bírt, hanem a hit szerint segítette a lelkek

Az ételek, illetve maga az étkezés már a civilizáció kezdete óta fontos szerepet játszott a temetési rituálék során: segített fenntartani a kapcsolatot az élők és a holtak között, valamint feldolgozni a gyászt és a veszteséget.

Az ősi Mezopotámia hite szerint a szellemvilág különös módon tükrözte a valóságot – a holt lelkek például házakban éltek, és újra találkozhattak már eltávozott szeretteikkel. Ám ez a dimenzió sokkal sötétebb és sivárabb volt, mint a fizikai világ; olyan, mint egy homályos tükörkép, amely eltorzítja a valóságot, és sejteket sző a múlt emlékeiből.

Az alvilág legendái szerint az étel íze keserű, a víz sós, és a halottak számára a port és az agyagot kínálták kenyér helyett. Ennek következtében a szellemek az élő leszármazottaik ételáldozataira támaszkodtak, hogy enyhítsenek éhségükön és szomjukon.

Az óbabiloni időszakban, körülbelül Kr. e. 2000-1600 között, a családtagok rendszeresen, minden hónapban, ugyanabban az időben ételt helyeztek el a halottak sírján. Ha a felajánlás késlekedett, vagy valamilyen okból elmaradt, a szellemek visszatértek a világunkba, hogy táplálékot keressenek, ezzel pedig kárt vagy balszerencsét hozva az élők életére.

Az ókori Egyiptomban az uralkodó és nemesi réteg körében elterjedt gyakorlat volt, hogy a szolgákat, rabszolgákat és háziállatokat mumifikálták, ezzel is biztosítva számukra a "túlvilági" életet. Ezen kívül gyakran helyeztek el bika-, pávián- vagy krokodilmúmiákat is a sírokban, mint szimbolikus kísérőket. A halottak számára pedig természetesen ételt is biztosítottak, hiszen a hiedelmek szerint az elhunytaknak szükségük volt táplálékra a másik világban.

Így gyakran húsmúmiákat - mármint: szó szerint mumifikált húsdarabokat - temették el az elhunytak mellé, hogy jóllakjanak a túlvilágon. A régészek találtak már Kr. e. 1386-1349-ből (vagyis úgy. 3400 évvel ezelőttről) származó, mumifikálódott marhaborda maradványokat, mumifikálódott kecskecombot (Kr. e. 1290-ből) és mumifikálódott borjút (Kr. e. 1000 körül). Tutanhamon fáraó sírjában pedig 48 ládát tártak fel, amelyek marha- és baromfihúsdarabokat tartalmaztak. Uralkodóhoz méltó lakoma, az biztos - bár az örökkévalóságig aligha tart ki.

A neolitikum időszakától, körülbelül Kr. e. 5000-től egészen a Ming-dinasztia végéig, 1644-ig, Kínában elterjedt gyakorlat volt, hogy a halottakat különféle használati tárgyakkal, ételekkel és italokkal temették el. Ezeket az értékes tárgyakat és táplálékokat gondosan elhelyezték a sírban, gyakran tárolóedényekben, hogy az elhunyt szelleme a túlvilágra vezető útján elegendő élelemmel és szükséges eszközökkel rendelkezzen. Ezzel a hagyománnyal a hozzátartozók tiszteletüket fejezték ki, és biztosítani kívánták, hogy az elhunytnak ne legyen hiány a következő életben.

2016-ban egy kutatócsoport Kínában feltárt egy 3100 éves sírt, amelyben különböző bronz levesestálakat találtak, más pazarul díszített edények mellett. Ezeket valószínűleg vallási vagy temetkezési szertartásokra tartogatták, nem pedig mindennapi étkezésekre. Az mindenesetre biztos, hogy fantasztikusan néznek ki. Ezt az levesestálatat például egészen pontosan 192 tüske ékesíti, és sárkányokat, madarakat és szarvasmarhákat ábrázoló vésetek futnak végig az oldalán.

Az ókori Görögországban az elhunytak sírjánál a gyászolók különböző felajánlásokat tettek (amit enagísmatának hívtak): a túlvilági menün szerepelt tej, méz, víz, bor, zeller, pelanós (liszt, méz és olaj keveréke) és koliba(szárított és friss gyümölcsök). Gyakoriak voltak az állatáldozatok is - juh, kecske, szárnyas, különleges alkalmakkor pedig bika. Az állatokat egy árok fölött vágták le, hogy - ahogy egy történész fogalmaz - "a vér a földbe folyjon, hogy a halottak lelkét megbékítse".

Az ókori Róma temetési szokásai meglehetősen különlegesek voltak, különösen a halotti lakomák terén, amelyeket a holttestek társaságában rendeztek meg. E hagyomány részeként gyakran áldoztak egy kocát Ceresnek, a mezőgazdaság és termékenység istennőjének. Az állat húsának felét máglyán égették el, ezzel tisztelegve az istennő előtt, míg a másik felét a gyászolók a sírnál fogyasztották el. A temetők padjait kifejezetten úgy alakították ki, hogy a hozzátartozók kényelmesen étkezzenek a halottaikkal. Bizonyos sírok tetején csövek is helyet kaptak, amelyek a kriptával összeköttetést teremtettek. Ezeken keresztül a gyászolók közvetlenül a holttest szájába önthették az ételt és italt - főként kenyeret és bort - ezzel táplálva a halottakat, akik így várhatták a túlvilágra való belépést.