Piros és fekete helyett miért a Vörös és fekete cím került a középpontba? – Fedezd fel a Stendhal klasszikusának újrafordításának rejtelmeit a Librarius.hu oldalán!

Tótfalusi Ágnes friss fordításában jelent meg a francia irodalom egyik legnagyobb klasszikusa, a Vörös és fekete

A nyár igazi különlegességeként új fordításban érkezett a könyvesboltok polcaira Stendhal klasszikus regénye, a Vörös és fekete. A 21. Század Könyvkiadó által megjelentetett, kétkötetes, díszdobozos kiadás nemcsak esztétikailag vonzó, hanem nyelvi szempontból is megújult: a fordító, Tótfalusi Ágnes friss perspektívával közelítette meg a 19. századi művet, így új életet lehelt a régóta kedvelt klasszikusba.

Képzelj el egy világot, ahol a mottók titkos üzenetek, a rejtélyek elvarázsolják a gondolatokat, és az álnevek mögött izgalmas történetek rejlenek. Mottók, mint a csillagok az égen, irányt mutatnak az élet útján. Rejtélyek, amelyek felfedezésre várnak, mint egy elfeledett kincs, csak a legbátrabbaknak nyílnak meg. Az álnevek pedig a fantázia szüleményei, amelyek mögött valóságos emberek és érzések bújnak meg. Fedezd fel ezt a különleges univerzumnak a mélységeit, ahol minden szó egy új kalandot ígér!

Bár első pillantásra a kétszáz éves nyelvezet tűnhet a legnagyobb kihívásnak, a fordító szerint valójában nem ez volt a legnehezebb feladat. A legkomplexebb kihívást a regényfejezetek mottói jelentették, amelyek között található Hobbes idézete, álnéven írt sorok, valamint Stendhal saját kitalációi is. Tótfalusi a neves Pléiade-kiadás kritikai változatára támaszkodva bontotta le ezeket a szövegrétegeket.

Miért nem történt változás a címben?

A legfontosabb kérdés, ami körül forog az új kiadás marketingje - és egyben az egész projekt alapját képezi - a cím választása. Miért nem lett Piros és Fekete az új fordításban? Tótfalusi Ágnes véleménye szerint ez egy teljesen indokolt döntés lett volna, hiszen a francia Le Rouge et le Noir cím többféleképpen is értelmezhető, például A vörös és a fekete verzió is szóba jöhetett volna. Végül azonban a fordító úgy határozott, hogy megtartja az Illés Endre által jegyzett klasszikus címet. Ennek hátterében nemcsak a tradíció iránti tisztelet áll, hanem az is, hogy a cím önmagában is tele van rejtéllyel - ezt pedig kár lett volna a szó szoros értelmében „lefordítani”.

Természetesen! Íme egy letisztultabb változata a szövegnek: "Az apró hibák helyett törekedjünk a világosabb és érthetőbb megfogalmazásra."

A régi fordítás legnagyobb problémája nem a régies nyelvezet, hanem az információhiány volt - hetven évvel ezelőtt még nem álltak rendelkezésre megbízható szótárak, és sok kifejezés mást jelentett akkoriban. A Tótfalusi-féle változat igyekszik pontosabb és hűségesebb lenni. Néhány stilisztikai döntés is új alapokra került: például a de Rénalné és de Rénal úr helyett az új szövegben Rénalnét és Rénal urat olvasunk, ezzel elkerülve a zavaró "de" előtagot.

Julien Sorel, a megpróbáltatásokkal teli, de mégis határozott fiatalember, akinek lelkében a bántalmazás nyomai mélyen gyökereznek.

A regény főhőse, Julien Sorel különösen érdekes karakter egy mai olvasó számára. Apja brutális, anyja nincs jelen, Julien pedig mindent megtesz, hogy kiemelkedjen származása korlátai közül. Tótfalusi szerint sok mai fiatal ismerhet magára ebben a küzdelemben: az intelligens, érzékeny, büszke főhős olyan társadalmi akadályokat próbál leküzdeni, amelyek ma is ismerősek.

Két nő, két teljesen eltérő világ. Az egyikük a napfényes, színes álmokat kergeti, míg a másik a sötét árnyak között találja meg a saját igazságát. Az egyik mosolya ragyogás, tele életerővel, a másik tekintete mély és titokzatos, mintha mindent tudna a világról, amit mások elhallgatnak. Két különböző úton járnak, de mindketten a saját igazságukat keresik – egy különleges utazás, amelyben a végletek találkoznak, és a kontrasztok szépsége felfedi a női lélek sokszínűségét.

A női szereplők - Madame de Rénal és Mathilde - két teljesen eltérő női ideált jelenítenek meg. Az egyik halk és visszahúzódó, a másik harsány és művelt. A fordító szerint Julien egyikükbe sem valóban szerelmes, inkább az általuk megtestesített társadalmi pozíciókba. Ez a pszichológiai komplexitás, illetve a karakterek érzelmi mélysége teszi a regényt ma is érvényessé.

Szerelem, politika, irónia – mindezek egy szövetet alkotnak, amely időtlenül szőtte magát az emberi lélek mélyébe. Az érzelem tűzhelye és a hatalom játszmái, valamint a sors iróniája mind-mind összefonódnak, hogy egy olyan történetet meséljenek el, amely sosem veszíti el aktualitását. Minden generáció újra és újra felfedezi ezeket a témákat, hiszen a szerelem hajtóereje, a politika intrikái és az élet váratlan csavarjai örök kérdéseket vetnek fel, amelyek mindig is foglalkoztatták az emberiséget. Az idő múlásával ezek a kérdések nem válnak elavulttá; éppen ellenkezőleg, folyamatosan új értelmet nyernek, és mélyebb összefüggésekre világítanak rá.

A „Vörös és fekete” nem csupán egy szenvedélyes szerelmi történet, hanem egy politikai regény is, amelyben Stendhal éleslátása és ironikus stílusa révén a restauráció korának társadalmi átalakulásait ismerhetjük meg. Tótfalusi megjegyzése szerint ez a kettősség – az örök szerelem és a korabeli társadalom kritikája – az, ami folyamatosan újra és újra megszólítja az olvasókat. A regény mélyebb rétegei és feszültségei nemcsak a romantikus vonzalmakról szólnak, hanem a politikai intrikák és a társadalmi feszültségek tükreként is szolgálnak, így a mű időtálló értéke abban rejlik, hogy miközben a szerelem örök, a társadalmi realitások folyamatosan változnak.