A sivatag végtelen homokjában őrült pillanatok születtek, amikor a fájdalom elárasztott minket, és az apánk elvesztése miatt könnyek szöktek a szemünkből - ezek voltak a 78. Cannes élményei.

Tomboló Jennifer Lawrence-szel és a világ legédesebb kislányával bűvölt el minket az idei cannes-i filmfesztivál, de egy nádvágó is letaglózott bennünket, hogy végül egy nárcisztikus filmrendező vigye be a legnagyobb gyomrost.

Vannak olyan évek, amikor néhány kiugróan izgalmas film miatt lázban égünk a cannes-i filmfesztivál végén, és van, amikor fanyalgunk, hogy egyetlen remekművet sem láttunk, idén viszont elmondható az, ami az elmúlt húsz évben, mióta a fesztiválra járok, talán még egyszer sem: egyenletesen magas színvonalú volt a program, szó szerint minden napra jutott legalább egy nagyon erős film, néha több is. A nívós filmtermés mellett ez a programigazgatón, Thierry Frémaux-n is múlt, aki trükkösen úgy osztotta el a filmeket a tizenkét napra, hogy ha valaki kihagyta akár a fesztivál elejét, akár a végét, biztosan lemaradt egy-két gyöngyszemről.

Léa Drucker már az elején megmutatta tehetségét, hiszen a fesztivál nyitónapján egy lenyűgöző duplázással robbantotta be az eseményt a Kritikusok Hete mellékszekció nyitófilmjében, valamint a hivatalos versenyprogramban. Bár a neve talán nem mindenki számára ismerős, ő az egyik legkeresettebb francia színésznő, akit hazánkban is számos filmben láthatunk. Ilyen például a 2017-es Láthatás, amelyért César-díjat érdemelt ki, valamint a 2022-es Közelben, amely szintén figyelemre méltó teljesítmény.

Drucker figurája a két filmben meglepően hasonló, de ez egy cseppet sem volt unalmas, sőt, kétszer is a földhöz vágott. A "L'intérêt d'Adam" (Adam érdekében) a belga rendező, Laura Wandel második nagyjátékfilmje, ahol Drucker egy kórház gyerekosztályán dolgozó nővért alakít. A film középpontjában egy komoly erkölcsi és szakmai dilemma áll: a négyéves Adam jóllétéért cserébe a nővér úgy dönt, hogy enged a kisfiú megbízhatatlan anyjának, lehetővé téve, hogy a gyermek éjszakára vele maradjon. Ezzel pedig szembemegy a kórházi protokollal és a bíróság korábbi határozatával. A néhány órás eseménysorozatot felölelő, dokumentarista stílusú film folyamatosan kézikamerás felvételeket használ, hogy nyomon kövesse a fokozódó stresszhelyzetet. A főszereplő nővér mindvégig higgadt marad, és kizárólag a saját morális iránytűje szerint cselekszik. Olyan, mintha a "Vészhelyzet" Pittsburghben játszódna, de minden amerikai túlzás nélkül, teljesen hitelesen és átérezhetően.

Dominik Moll "Dossier 137" című versenyfilmje nem kíméli Drucker figurájának sorsát: a krimibe hajló realista drámában egy olyan nyomozó életét követhetjük, aki a rendőri túlkapásokat vizsgáló osztályban dolgozik, így már eleve sokak megvetésére számíthat a kollégái körében. A cselekmény középpontjában egy különösen súlyos ügy áll, melynek során Drucker próbálja kideríteni, mi történt azon a párizsi sárgamellényes demonstráción, ahol egy fiatal fiú életveszélyesen megsebesült egy rendőri lövedék következtében. A filmben egy rendkívül szimpatikus, hús-vér női karaktert látunk, aki rendíthetetlenül küzd az igazságért, még ha senki sem ismeri el erőfeszítéseit. Szembesül rendőrtársai ellenállásával, az áldozat családjának fájdalmával, és még a saját főnökeivel és exférjével is nehézségekbe ütközik. Csak mi, nézők, szorítunk neki izgatottan az utolsó pillanatig, remélve, hogy elérheti a célját.

A legemlékezetesebb női alakítások közé sorolható a 94 éves June Squibb lenyűgöző szerepe Scarlett Johansson rendezői debütálásában, amelyről már részletesen beszámoltunk. Emellett Jennifer Lawrence erőteljes teljesítménye is megérdemli a figyelmet Lynne Ramsay megosztó versenyfilmjében, a Die My Love-ban. A filmben Lawrence és Robert Pattinson egy New York-i művészházaspárt formálnak meg, akik úgy döntenek, hogy visszatérnek a férj vidéki szülővárosába. Itt, a 70-es évek nosztalgikus hangulatában, a világ mintha megállt volna, de az életük nem mentes a feszültségektől. Az első gyermekük születése után a kezdeti boldogságot egyre inkább elhomályosítja a férj hűtlensége és a feleség szülés utáni depressziója, amely baljós, szenvedélyes viszonyuk agresszív és apatikus epizódjaivá fokozódik.

Lawrence teljes beleéléssel küzd, látványosan szenved és rombol, miközben a film intenzív hanghatásokkal áraszt el minket, így valóban a lelkünk mélyéig eljut a fájdalma. Talán nem könnyű ezt szemlélni, de éppen ez adja a hatását.

Az idei Cannes-i Filmfesztivál nem csupán a nők, hanem a gyerekek ünnepe is volt, hiszen számos lenyűgöző teljesítményt láthattunk fiatal színészek tolmácsolásában. A Kritikusok Hetén debütált önálló rendezőként Shih-Ching Tsou, aki a tajvani-amerikai filmipar egyik ígéretes tehetsége. Tsou a neves Oscar-díjas Sean Baker (Anora) több alkotásának producere volt, sőt, közösen is dolgoztak a Take Out című korai filmjén. Baker most visszaadta a szívességet, hiszen vágóként, társíróként és producerként is részt vett a Left-Handed Girl című filmben. A Taipeiben játszódó történet középpontjában egy okos, huncut és ellenállhatatlanul bájos óvodás kislány áll, aki idősebb nővérével és fiatalos édesanyjával él. A család szeretetteljes, ám a mindennapi élet kihívásaival küzdenek. A film a kaotikus éjszakai piac vibráló neonszínei között bontakozik ki, tele érzéki ingerekkel, miközben szórakoztató robogózásokat is láthatunk menő zenei aláfestéssel. Baker stílusjegyei nyilvánvalóak, de a Left-Handed Girl mégis egyedi és magával ragadó élmény, amely nem csupán egy másolat, hanem egy igazi gyöngyszem a fesztivál palettáján.

Fatih Akin (Fallal szemben, Soul Kitchen) az észak-német szigetvilágba, a második világháború végnapjaiba visz el minket Amrum című drámájában, ami mégsem háborús film: arról szól, hogy a harcoló férfiak otthon maradt rokonai (nők, gyerekek, öregek) közt hogyan alakulnak a személyes dinamikák és társadalmi erőviszonyok akkor, amikor már tudni lehet, hogy Németország elveszíti a háborút. A főhős egy Nanning nevű, szőke hajú, nyílt tekintetű kisfiú, aki megtapasztalja a fájdalmas és számára nehezen érthető tényt, hogy hőn szeretett édesanyja - egy náci ideológiának elkötelezett, katonatiszt-feleség - egyik napról a másikra páriává válik kicsi, elszigetelt közösségükben. A film különlegessége, hogy ezt a főszálat csak mintegy a háttérben futtatja, ahogyan egy gyerek észleli a felnőttek világát, a fókuszban végig Nanning lehetetlen és szívet melengető küldetése áll, hogy étvágytalan anyjának vajas-mézes fehérkenyeret szerezzen bármi áron. Uzsonnát még sosem vártunk ennyire.

Míg Akin kis főhőse a saját küldetésével próbálja megszabadítani magát a felnőttek nyomasztó terhétől, Chie Hayakawa Renoir című japán versenyfilmjének 11 éves főszereplője folyamatosan arra törekszik, hogy valamilyen módon irányítása alá vonja a felnőttek világát. Ez a világ ijesztő és kegyetlen lett, különösen azóta, hogy apja súlyosan megbetegedett, anyjának pedig a férje ápolása és a munka mellett már nincs ideje arra, hogy vele is foglalkozzon.

A kislány életét egyfajta lírai szövet szövi át, amelyben a legborzalmasabb események bontakoznak ki. Mégis, ő szinte derűvel néz szembe a világ kihívásaival, és úgy tűnik, mintha belső békéje védelmezné a nehézségektől. Időről időre telepátiás képességekkel, varázslatos megoldásokkal vagy éppen csak a képzelete szárnyával próbálja befolyásolni a sorsát, bátorítva a reményt, hogy a valóságot saját elképzelései szerint formálja.

Muszáj megemlíteni az Alpha (a filmről bővebben itt írtunk) 13 éves főhősnőjét is, akit a részben magyar származású Mélissa Boros alakít ámulatra méltó intenzitással. Ha a filmet nem is tudtuk fenntartások nélkül szeretni, nagy teljesítmény egy ilyen fiatal színésztől azoknak az érzelmi amplitúdóknak a megjelenítése, amelyek ehhez a világjárványban felserdülő, nagybátyja drogfüggőségének folyamatosan kitett lánynak az megformálásához kellettek.

Az életkori spektrum másik végén is akadt egy amatőr kedvencünk: a Kritikusok Hetén vetített Rietland (Nádvidék) című holland elsőfilm nádvágó nagypapája, akit egy Gerrit Knobbe nevű nádvágó alakít élete első filmszerepében. A lenyűgöző természeti képeket felvonultató, a tájat szinte karakterként használó film egy komótos tempójú, sajátos krimi, ahol nem is annyira az a lényeg, hogy ki ölte meg a lányt, akit a főhős talál meg a nádasban, és aki miatt magánnyomozásba kezd, hanem a benne lezajló változások, amik leginkább sztoikus, mégis elképesztően beszédes arcáról olvashatók le. Imádja őt a kamera, és az idei fesztivál legjobb orra egészen biztosan az övé.

A norvég rendező, Joachim Trier, akinek eddigi hat nagyjátékfilmje közül a legújabb, a Sentimental Value (Érzelmi érték), már a negyedik, amelyet a rangos Cannes-i Filmfesztiválon mutatnak be. Legutóbb a 2021-es, nagy sikerű A világ legrosszabb emberével szerepelt a versenyprogramban, ahol a főszereplő, Renate Reinsve, elnyerte a legjobb női alakításért járó díjat. Az új filmben is ő játssza az egyik központi szerepet, egy Nora nevű, belső konfliktusokkal küzdő színésznőt, aki szakmai és magánéleti határait próbálja átlépni, de nehézségekkel szembesül. Nora legnagyobb akadálya az apja, a neves filmrendező, aki gyermekként elhagyta őt, húgát és édesanyjukat, ezzel mély nyomot hagyva a lány életében és pszichéjében.

Reinsve most is kiváló, de a film igazi sztárja az apát megformáló Stellan Skarsgard, akit az utóbbi években inkább olyan szuperprodukciókban láthattunk, mint a Dűne vagy az Andor-sorozat, de úgy harminc éve, Lars von Trier Hullámtörése óta világos, hogy a svédek legnagyobb élő színésze. Alakításai mindig húsba vágók, de sosem túlzók. Amikor a film elején a lányai által megvetett apa hosszú évek után újra belép abba a házba, amit otthagyott, Skarsgard arcáról némán üvöltenek egy egész élet kudarcai - ahogy megláttam, elfutotta a szememet a könny, pedig még nem is tudtam, miről fog szólni a film. Mint a címe is sejteti, ez Trier eddigi legérzelmesebb munkája, amely érzékenyen fűz egybe számos témát, köztük a szülő-gyerek és a testvérek közti kapcsolatokat, a generációs traumákat és a művészet szerepét a traumafeldolgozásban. Bár a befejezése számomra átbillent érzelmesből szentimentálisba, kétségtelenül a fesztivál egyik legkomolyabb alkotása.

Személyes kedvencem idén a megosztó, mégis mindenkit magával ragadó Sirat volt (erről itt írtunk), amely a francia-spanyol Oliver Laxe sivatagi disztópiáját tárja elénk. A film féktelen rave-elésekkel, fájdalmas életekkel és sokkolóan brutális halálokkal teli. Miközben emlékeztet a Mad Max és a Tank Girl világára, elsősorban William Friedkin A félelem ára című látomásos road movie-jának örökségét idézi meg. Ez az alkotás olyan erőteljes érzelmi hatásokat gyakorol, és olyan lenyűgöző képi és hangélményt teremt, amelyet hosszú időn keresztül magamban fogok hordozni.