Formálja-e a nevünk a személyiségünket? Merülj el Florence Knapp népszerű debütáló regényében, és fedezd fel a kérdés rejtelmeit! - Könyves magazin

Meghatározhatja a nevünk az egész életünket? Fontosabb-e az előző nemzedékek elégedettsége, mint a következő generációk szeretete? Florence Knapp Nevek című debütregényében egy kisfiú háromféle nevet és sorsot kap. Olvass bele!

Florence Knapp brit szerző Nevek című debütregényét az idei év egyik legjobb kötetének tartja a külföldi sajtó. A történet abból indul ki, hogy a név a bürokratikus rendszerezésen túl valójában sokkal többet jelent, és akár az egész életünket meghatározhatja. Főszereplője, Cora nem tudja eldönteni, hogy újszülött fia nevének bejegyzése során a férjére, a lánya vagy a saját megérzéseire hallgasson, mert úgy véli, ezzel dönti el, kivé is válik majd a gyermeke. A regény három különböző életutat mutat meg, amelyben a fiú neve és egyben sorsa is különböző. Megrendítő és reményteli regény az identitásról és a szabad választás hatalmáról: olvass bele!

Cora édesanyja mindig azt hangoztatta, hogy a szél képes felkorbácsolni a gyerekek kedélyét; a szeles napokon még a legcsendesebbek is vad játékba kezdenek. Most Cora is érzi ezt a feszültséget magában. Kint a szél vadul tépázzák a ház mögötti fenyőket, végigsöprő erővel suhan át a gyalogosbejárón, és nekivág a kapunak. Benne pedig aggodalom cikázik, mint egy örvény. Holnap – ha egyáltalán elérkezik a reggel, és a vihar végre csillapodik – Cora bejegyzi kisfia nevét. Vagy talán, és ez foglalkoztatja a legjobban, ezzel dönt arról, hogy ki is lesz majd a gyermeke.

Corának sosem volt szívügye a Gordon név. Az első szótag, a kemény cukorka roppanására emlékeztető hang, mintha egy kis világ omlana össze, majd a tompa puffanás, ahogy a név végződik, olyan érzést kelt benne, mintha valaki véletlenül leejtene egy sporttáskát a földre. Gordon. De ami igazán bosszantja, az az, hogy ez a név olyan súlyos terhet hordoz magában, mintha minden alkalommal egy újabb elvárás is társulna hozzá.

A fiú veleszületett jóságát most ebbe az öntőformába kell belecsepegtetnie, és bízni abban, hogy a kis lélek elég erős ahhoz, hogy felfedezze a saját egyedi alakját benne.

A férje családjában a Gordon név férfiágon való öröklődése szinte hagyományosnak számít, és úgy tűnik, mintha más lehetőség nem is létezne. Mégis, ez nem állítja meg Corát abban, hogy mélyen elmerüljön a gondolataiban, és emlékezzen arra, hányszor érzékelte, hogy egy név milyen erőteljes hatással lehet egy élet menetére. Gondoljunk csak Amelia Earhart-ra, vagy a Lumière fivérekre. Csak a múlt héten figyelt fel a férje éjjeliszekrényén egy Klinikai neurológia című könyvre, amelynek szerzője Lord Walter Russell Brain volt – a név önmagában is különös jelentőséggel bír, hiszen a "brain" szó angolul agyat jelent.

- Szerinted ez nem furcsa? - tette fel a kérdést.

- Csak egy furcsa egybeesés - válaszolta Gordon mosolyogva. - El sem tudnád képzelni, hány urológusnak van olyan neve, ami beszél magáért, mint például Burns, Cox vagy Ball. Ráadásul, ha már a szójátékoknál tartunk, az ortopédusok között is bőven akadnak olyanok, akikről a végtagok nevei árulkodnak, mint például Mr. Legg.

És nem gondolod, hogy ez éppen emiatt kockázatos? - szerette volna fennhangon kimondani Cora.

Nem érted, hogy ha a fiunkat Gordonnak hívjuk, könnyen lehet, hogy végül olyan lesz, mint te?

- De ezt nem tehette meg. Mert nyilvánvalóan éppen ez volt a szándék.

A baba finoman hajlított ujját az arcához érinti, mintha a bőréből kisugárzódna valami titkos üzenet – talán a kis lélek kívánságait, vagy éppen a saját identitását próbálja megérteni. De mielőtt bármiféle sugallat elérhetné Cora fülét, hirtelen egy erőteljes csattanás hallatszik a ház hátsó falán – a zaj nem csupán a levegőben rezeg, hanem a szívében is, mintha a világ egy pillanatra megállna. Cora szorosan magához öleli a babát, míg odakint a biztonsági világítás halk zümmögéssel életre kel, és megvilágítja a fák táncoló árnyait. A fenyők hatalmasak és fenyegetőek, mintha szüntelenül közel akarnának hajolni, majd hirtelen eltávolodnak, hogy újra óriásivá nőjenek. Cora hallja, ahogy Gordon léptei dübörögnek a lépcsőn, és elképzeli, ahogy pizsamájában botorkál a nappali sötétjében, a teraszajtó felé tartva. Hunyorogva áll meg a reflektorfényben, próbálva kideríteni, hogy mi zavarhatta meg az éjszaka nyugalmát. Cora lelkében érzékeli a férje félelmét, ahogy a fák sötét árnyéka alatt kicsinek érzi magát, szemben a vihar hatalmas erejével, amely bármely pillanatban elszabadulhat.

Néhány perccel később Gordon benyit a gyerekszoba ajtaján, és Cora hideg huzatot érez, mintha a kinti levegő a férje pizsamájába kapaszkodva követte volna őt felfelé a lépcsőn.

- Csak egy öntözőkanna maradt - mondja Gordon. - Térj vissza az ágyba, pihenj egy kicsit!

- Nemsokára - feleli Cora. De nem akarja magára hagyni a babát, engedi tovább aludni, érzi a kis fej súlyát a karján, és most már a vihar zajai szabják meg a lassan nappallá oldódó éjszaka perceinek ritmusát.

Gordon telefonon beszél egy munkatársával, aki már a rendelőben van. Cora hallgatózik, ahogy a kollégák az előző esti időjárás-jelentésről beszélgetnek, amely nem figyelmeztetett a közelgő viharra. Mivel a páciensek lemondhatják a megbeszélt időpontjaikat, felmerül a lehetőség, hogy a személyzet sem tud beérni. Cora közben fél kézzel reggelit készít, a másik karjában pedig a babát tartja, és próbálja segíteni Maiának, hogy elkapják a helyi rádiót, ahol a viharkárok miatt bezárt iskolák névsorát olvassák fel. Amikor a névsorban ismerős iskolák szerepelnek, Maia boldog kis mosolyt villant, és némán mutatja fel a hüvelykujját, de a keze azonnal lehanyatlik, amint az apja belép a konyhába.

Gordon egy utolsó falat pirítósért nyúl, mielőtt útra kelne, és gyorsan odadobja:

- Vasárnap érkeznek a szüleim, ezért fontos, hogy még ma ellátogass az anyakönyvi hivatalba. - Két állítás, mintha az egyik a másikat magyarázná. - És ne is próbálj átvágni a parkon - fűzi hozzá. - Ott mindenféle furcsa alakok, sőt, még veszélyes fák is leselkednek ránk, amik a vihar után bármikor kidőlhetnek.

A házak az utcájukban mind gipszstukkóval díszített, oszlopos, álgrandiózus épületek, az előkertekben takaros, alacsony növésű bokrok sorakoznak, és egyforma, üres ablakok merednek le rájuk. Az ajtón kilépve először alig látják nyomát a viharnak. De a zsákutcájukon túl a tájon ugyanaz a pislogásra késztető valószínűtlenség uralkodik, mint amikor az ember a mozi sötétjéből kilép a nappali fénybe. A fák furcsa szögben dőlnek meg. Feltépett kerítéslemezek tátongó rései hívogatnak a hátsó kertekbe. Egy felborult ruhaszárító állvány fekszik a járdán. Néhány házzal feljebb férfiing akadt fenn egy fagyalsövényen, a vállán még ott a csipesz. Maia tekintete ide-oda cikázik: a városuk egyszerre képrejtvénnyé változott át, ahol a lehető legtöbb oda nem illő tárgyat kell megtalálni.

A park mentén gyalogolnak végig, törött ágakat kerülgetnek a babakocsival, megállnak, hogy szemügyre vegyék egy kidőlt tölgyfa hatalmas, gilisztáktól hemzsegő, sárgöröngyökkel borított gyökérlabdáját. Maia bemászik a gyökérzet helyén tátongó üregbe.

- Vigyázz, ne maszatosd össze a kabátodat! - figyelmeztette Gordon. A belső hangja azt súgta, hogy biztassa Maiát, feküdjön le a fűbe, szippantsa be a föld gazdag pézsmaillatát, és képzelje el magát egy összekuporodó rókakölyöknek. A kislány kilencéves, és már nemsokára túl nagy lesz ahhoz, hogy kedvet érezzen az efféle játékokhoz.

Maia kimászik a gödörből és leporolja a kabátját. A zebránál, ahol a gyalogátkelőt jelző lámpa borostyánszínű gömbje lefejezve hever az út mentén, arra várnak, hogy a kocsik lefékezzenek. Maia a babakocsi felé pillant, és megszólal:

- Miért nem az én nevemet kaptam, ha ő apáét fogja választani?

Cora hálásan biccentett az egyik gépkocsivezető felé, mint egy apró, de szívhez szóló köszönetnyilvánításként.

- De hát azt kaptad! Csak épp senki más nem tud róla - feleli, miközben átmennek a túloldalra. - A Maia azt jelenti, hogy anya. Meg tudom mutatni neked a babaneves könyvemben, ha hazaérünk.

- Tényleg? - Corát meglepi, hogy a lánya ennyire boldog. - Akkor talán érdemes lenne neki olyan nevet adni, ami egyszerűen csak annyit jelent, hogy apa?

Cora a babára néz: a telihold formájú kis arca bújik meg a túlságosan nagy téli overall alatt. Egy pillanatra megáll, és lehajol a hintőpor édes illatú fészekhez. A baba szemei csillogva villannak fel, ahogy találkoznak a tekintetükkel, kis kezei izgatottan hadonásznak, mintha csak ünnepelnék a találkozást. Ő nem egy Gordon. Szeretlek, üzeni neki Cora, majd lassan felegyenesedik.

Képzeld el, hogy alaposan utánanéztem a nevek jelentésének, és a "Julian" név ragadta meg a figyelmemet. Ennek a névnek a jelentése "égi apa", ami számomra különösen szép és különleges.

Cora szemében ez a rabiátus földi apák hosszú sorozatának meghaladását jelzi, és egyúttal azon töprengett, hogy talán Gordon is kompromisszumnak tekintené ezt a nevet. Ha a név jelentése apa, és ezzel tisztelegne Gordon előtt, akkor szinte ugyanolyan jó választás lenne, nemde? De egy este, amikor a férje korábban hazaért, felemelte a kanapén szétszórtan heverő utónévkönyvet, és belelapozott. Csak a lánynevek szerepeltek benne, emlékszel, Cora? A fiúnevünk már megvan: Gordon. Amikor végül csattanós hanggal becsukta a könyvet és visszatette a polcra, mintha a párbeszéd gondolatát is elvetette volna.

- Julian nekem nagyon szimpatikus - mondja Maia.

- Én is kíváncsi vagyok! Te milyen névre gondoltál? - kérdezi Cora. - Ha teljesen szabad kezed lenne a névadásban, mi lenne az?

- Hát - mondja a kislány, és ahogy a szó kicsúszik a száján, Cora azonnal érzi, hogy már sokáig töprengett rajta. - Nem éppen a leggyakoribb név, de nekem nagyon tetszik a Bear.

- Bear, mint medve? - kérdezi Cora kedves mosollyal az arcán.

- Igen. Olyan puhának, bújósnak és kedvesnek hangzik - válaszolja Maia, és közben úgy nyitja és zárja össze az ujjait, mintha a szó édességét gyűrögetné a kezében. - De egyben bátornak és erősnek is.

Cora a baba felé fordul, és szívében élénken felidézi, hogy mindez a csodálatos tulajdonság ott rejlik benne. Vágyik arra, hogy mindez a kisfiúval váljon valóra, hogy minden egyes jellemzője őt tükrözze.

A város szélén már javában zajlik a takarítás. Két férfi láncfűrészeikkel fáradhatatlanul dolgozik, a kidőlt hársfákból szállítható méretű darabokat alakítanak ki. Csak a csupasz tuskók állnak szomorúan a járda menti ültetőgödrökben, emlékeztetve a múlt zöldellő szépségére.

Maia szégyenlősen integet egy szőke kislánynak, akinek a köszönését elnyeli a gépek zaja. Amikor már távolodik, Maia Corához fordul:

- Sadler Swellsbe. De lenne egy kérdésem - folytatja Maia, és visszautal a beszélgetésükre, mielőtt Corának lehetősége nyílna bármit is mondani. Mély levegőt vesz, mintha valami különösen érzékeny témát érintene, majd végül megszólal:

- Miért van ennek jelentősége? Apának szempontjából. Hogy a nevük azonos legyen.

Cora legszívesebben azt mondaná, hogy ez azért lényeges, mert sokszor a hatalmas, magabiztos férfiak belül sebezhetőnek érzik magukat. Vannak olyan férfiak - mint például Gordon apja - akik az életüket úgy élik, hogy magukat tökéletesnek tartják, és azt a meggyőződést ápolják, hogy gyermekeiknek, sőt, unokáiknak is a nevüket kell örökíteniük.

Mert olykor fontosabb számukra az előző generációk elégedettsége, mint a jövő nemzedékek szeretete.

Cora szemében ez mellkasdöngető, törzsi viselkedésnek tűnik. De ezt nem mondja el Maiának. A lánya már így is sok mindenre felfigyel. A veszekedések utáni reggeleken, bármilyen némán is tűrt Cora, Maia mindig megáll mögötte a konyhában, a mosogató mellett, átkarolja a derekát, és megszólal: "Én kedves anyukám", miközben az arcát Cora hátának támasztja. Cora ilyenkor látja rajta az együttérzést, a közös szomorúságot. És egy ízben a nedvességet is a ruhája hátulján, ahol Maia arca pillanatokkal korábban hozzáért.

- Vannak olyanok, akiknek a hagyományok jelentik az életük alapját - válaszolja helyette.

- De az is lényeges, hogy legyen egyedi neved. Néha nem? Talán még apának is örömet okozott volna, ha a saját nevét viselheted.

Cora óvatosan lejjebb engedi a babakocsit, majd szeretetteljesen átkarolja Maia vállát.

Nagyon intelligens és tehetséges kislány vagy!

Megint azon töpreng, vajon helyes-e, amit tesz. Részleteiben, egészében. Hogy Gordon számára helyénvaló-e folytatni ezt a hagyományt. Talán azzal, hogy elfogadja az életet az apja és a nagyapja árnyékában, állandóvá teszi az összehasonlítást, és még súlyosabbá teszi a terhet önmaga számára. Talán felszabadulás lenne, ha a gyermeküket másképp neveznék el. Eleinte nem, de később biztosan.

És ott van Maia. Nem épp arra tanítja a lányát, hogy fontosabb a békesség, mint hogy helyesen cselekedjen? Cora azon tűnődik, vajon mit gondol róla Maia azok után, hogy beleegyezett, zsarnok férfiak generációihoz kötődő nevet ad az öccsének. És rájön, hogy bár Maia nevét eredetileg néma köteléknek szánta kettejük között, a jelentésének felfedése teher is lehet a kislány számára. Talán ezzel akaratlanul is azt sugallja neki, hogy az ő életüknek is ugyanazt a pályát kell követnie, pedig valójában abban reménykedik, hogy a gyermekei a saját útjukat járják majd.

Kép: Florence Knapp hivatalos weboldala / florenceknapp.com.