Ma emlékezünk a Szovjetunióba elhurcoltakra, egy olyan napra, amikor tisztelettel adózunk azoknak, akik szenvedtek és elveszítették szabadságukat. Ezen a napon fontos, hogy felidézzük a múltat, és megőrizzük az emlékezetünket a történelem e fájdalmas pill

A második világháború időszakában és azt követően Magyarország területéről körülbelül 800 ezer embert vittek el a Szovjetunióba, ahol sokan embertelen körülmények között szenvedtek. Csak azok térhettek haza, akik túlélték a nehézségeket, átlagosan 28 hónap kényszermunka után. Az Országgyűlés 2012. május 21-én úgy döntött, hogy november 25. legyen az emléknap, amikor tiszteletünket fejezzük ki a Szovjetunióba deportált magyar politikai rabok és kényszermunkások iránt, hiszen ezen a napon, 1953-ban, 1500 politikai elítélt térhetett vissza a szabadságra.

A parlament Menczer Erzsébet fideszes országgyűlési képviselő indítványát elfogadva kérte fel a központi államigazgatási szerveket, az oktatási intézményeket, az egyházakat, a civil szervezeteket, a közszolgálati médiumokat és az önkormányzatokat, hogy méltóképpen emlékezzenek meg a Szovjetunióba hurcoltakról.

A határozat szerint arról a mintegy 800 ezer magyarról van szó, akiket 1944 őszétől hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba hurcoltak többéves kényszermunkára, illetve akiket a második világháborút követően 5-25 évre száműztek a gulág rabtelepeire a "magyar hatóságok hathatós közreműködésével, koholt vádak alapján".

A képviselők kifejezték mély tiszteletüket mindazok iránt, akik életüket áldozták fel hazájukért, magyarságukért, származásukért, valamint politikai és vallási meggyőződésükért. Említették azokat is, akik emberi és polgári jogaiktól megfosztva, idegen földön, több ezer kilométerre otthonuktól, embertelen és megalázó körülmények között szenvedtek kényszermunkát. A határozatban hangsúlyozták, hogy fontos lenne emlékművet állítani a Szovjetunióba hurcoltak emlékére.

A gulág, ártatlan emberek millióinak munkatáborokba kényszerítése, a huszadik század egyik legsúlyosabb tragédiája.

Amikor 1917. november 7-én a bolsevikok átvették a hatalmat Oroszországban, azonnal nekiláttak, hogy szigorú ellenőrzés alá vonják mindazokat, akiket származásuk, politikai nézeteik, vallásuk, kiemelkedő vagyoni helyzetük, tudásuk vagy bármilyen más okból "a nép ellenségeiként" bélyegeztek meg. E törekvésük két központi eleme az "elszigetelés" és a kényszermunka volt, amelyek révén próbálták megszorítani a társadalom azon rétegeit, akiket fenyegetésnek tartottak.

Az 1917. december 7-én létrehozott VCSK, közismert nevén a Cseka és utódszervezetei (OGPU, NKVD), illetve az igazságügyi népbiztosság feladata volt, hogy nagy tömegben olcsó "emberanyagot" biztosítson a nagyszabású építkezésekhez, a természeti kincsek kiaknázásához.

1930 és 1956 között a munkatáborokat a belügyi szervek irányítása alatt álló Lágerek Főparancsnoksága koordinálta. A gulág kifejezés az orosz "Glavnoje Upravlenyije Lagerej" elnevezésből ered, ami a táborok központi irányítását jelenti.

Már 1944 előtt is került néhány száz magyar - csaknem kivétel nélkül emigráns kommunisták - ezekbe a táborokba.

A második világháború során és azt követően Magyarország területéről körülbelül 800 ezer embert deportáltak a Szovjetunióba. Ebből a hatalmas számú emberből sokan csupán átlagosan 28 hónapnyi kényszermunka után térhettek vissza, amennyiben sikerült túlélnie a rendkívül embertelen körülmények közötti megpróbáltatásokat.

Egy 1949. évi szovjet összesítés a magyar foglyok számát 534 539-ben adta meg, egyharmaduk civil volt. Ez a szám azonban nem tartalmazza azokat, akik még a gyűjtő- és tranzittáborokban, valamint a kiszállítás közben haltak meg, és nincs benne a Don mentén 1943 januárjában fogságba esett és meghalt több tízezer magyar katona sem.

A foglyok létszáma különböző források alapján 600-700 ezer körül mozoghatott, míg más vélemények szerint akár 900 ezerre is rúghatott ez a szám.

A túlélők jelentős része 1949-re tudott visszatérni, ám sok ezren már nem Magyarország határain belül találták magukat, hiszen otthonaik a környező országokhoz kerültek. A kivégzések, az éhínség és a betegségek következtében elhunytak száma becslések szerint körülbelül 200 ezerre rúg.

A kényszermunkások sorsa között a politikai foglyoké kiemelkedően tragikus volt. 1949-től kezdve az ő helyzetük drámaian megromlott, amikor is a gulág rendszerén belül külön táborokat alakítottak ki kifejezetten a politikai elítéltek számára. Ekkor a szabadságukért küzdő emberek még súlyosabb körülmények között kénytelenek élni, szenvedve a rendszerváltás brutalitásától.

Az ezekben raboskodó mintegy 85 ezer magyar elítéltből csak öt-hat ezer élte meg a szabadulást, ők zömmel 1953-ban kerültek haza, de a szovjet rehabilitációig itthon is politikai ellenségként kezelték őket.