A legújabb Gyűrűk Ura-film igazi kegyetlen királydráma formájában érkezett, amelyben a hatalomvágy és a végzet harca egyaránt megjelenik.

Ráfért már a lelkünkre egy ilyen szívhez szóló fantasy film

Peter Jackson víziója, ahogy az új-zélandi rendező hozzányúlt J. R. R. Tolkien regényeihez, a mai napig mérvadó a későbbi adaptációk készítőinek is. Jól látszott Peter Jackson hatása az Amazon Prime-on sugárzott, harmadik évadára készülő A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűin, és most, a hazánkban december 5-én vászonra tűzött A Gyűrűk Ura - A rohírok háborúja is tíz körömmel kapaszkodik a klasszikus, Középföldére kalauzoló mindkét trilógiába.

Sokan azt feltételezték, hogy a japán animációs ipar neves alakja, Kendzsi Kamijama, aki olyan emlékezetes epizódot rendezett a Star Wars: Víziók sorozatban, mint a Kilencedik Jedi, és aki a Blade Runner: Black Lotus című sci-fi sorozatért is felelős, el fogja rugaszkodni az európai fantasy hagyományoktól, és valami teljesen új és innovatív világot teremt. Azonban ez nem így alakult, de talán ez nem is annyira baj.

A Gyűrűk Ura - A rohírok háborúja egy igazi csemege a nyugati közönség számára, hiszen a történet közel két évszázaddal azelőtt játszódik, hogy Bilbó Zsákos kezei közé került az Egy Gyűrű. E műben Rohan nemzetségének múltjának rejtelmeibe nyerhetünk bepillantást. A cselekmény olyan, mint egy Shakespeare-i dráma, tele intrikával és hatalomért folytatott harccal, ahol a Pörölykezű Helm, akinek aranysisakja alatt feszülnek az események, népe sorsának irányítására készül. Helm legnagyobb vágya, hogy lányát, Hérát, egy bátor gondori herceghez adja, ám közben a dúnföldei barbárok, élükön Frecával és barátságtalan fiával, Wulffal, trónra törő szándékkal érkeznek, hogy feszültséget és konfliktust szítsanak a békés vidéken.

A cselekményen eléggé látszik, hogy a korábbi Tolkien-adaptációkon közreműködő Phillippa Boyens és az írógárda az 1973-ban elhunyt fantasyszerző rövid, ki nem fejtett lábjegyzeteiből dolgoztak. Ennek köszönhető, hogy a tűzről pattant amazon, Héra karakterét egészen szabadon alkothatták meg A rohírok háborúja készítői, ámbár ahhoz képest, hogy mennyire nem kötötte meg semmi a kezüket, egészen egysíkú lett a női főszereplő, akinek a szemein keresztül láthatjuk, ahogy Rohan a vesztébe rohan.

A legújabb Gyűrűk Ura-filmben a karakterek halála minden alkalommal megdöbbentő hatással bír, a fordulatokat úgy alakították ki, hogy váratlanul érkezzenek, és mélyen megérintsék a nézőt. A rendezés pátosza és szépsége Peter Jackson munkásságához hasonlítható, ugyanakkor az ő stílusának árnyékába is kerülhet. A film technikai megoldásai között számos olyan elem található, amely a nosztalgia érzését igyekszik felébreszteni, ami néha túlzottan is szemérmetlenül nyúl a múlt emlékeihez.

A zenék tekintetében szinte minden betétdal és aláfestő dallam a klasszikus A Gyűrűk Ura-trilógiából került átemelésre. A lenyűgöző, festményeket idéző háttérképek és a monumentális csatajelenetek az első 10-20 percben még lenyűgözően működnek, szinte magukkal ragadják a nézőt. Azonban ahogy telik az idő, ez a megoldás egyre inkább fáradttá és elcsépeltté válik. A betűtípusok, a főcím, mind a régi filmek nosztalgikus emlékét idézik fel bennünk, sőt, az írók még odáig is elmennek, hogy a hatalom gyűrűire és a jól ismert varázslókra utaljanak. Az utóbbi esetében el kell mondanom, hogy az egyik „cameo” kifejezetten meghatóra sikeredett, de részletekbe nem bocsátkozom, inkább ajánlom, hogy nézd meg a filmet!

Merthogy valóban figyelemre méltó, ahogyan a középkori európai fantasyk varázslatos világát idéző hátterek előtt vívnak, lovagolnak és diskurálnak az animés stílusban megformált karakterek. Néha Héra túlzóan nagy bociszemei kicsit elvonják a figyelmet, de mindezek ellenére a látvány egyedi és lebilincselő élményt nyújt. A színek, formák és a fantázia határtalansága egy olyan atmoszférát teremt, amelyben a nézők teljesen elmerülhetnek.

Talán nem volt a legjobb döntés, hogy a Helm-szurdok hátterét ilyen hosszan, több mint 120 percen keresztül boncolgassák, de a főszereplő Héra és legfőbb ellenfele, Wulf, még a sablonos elemek ellenére is képesek meglepetéseket okozni. Főként annak köszönhetően, hogy amikor Pörölykezű Helm csapást mér, ritkán maradnak állva a színpadon. A rohani király tündöklik Héra mellett, és az a szál, amelyben a dúnföldei hódítók lidércnek hiszik, már-már pszichológiai horrorra emlékeztet, ahogy a félelem hatására bénultan rettegnak tőle. Ez a különleges dinamika önmagában megéri a befektetett energiát az animációs feldolgozásban.

Határozottan állítható, hogy A Hatalom Gyűrűihez képest ez a feldolgozás sokkal élvezetesebb és szórakoztatóbb élményt kínál. Éppen ezért kicsit nehezen emészthető, hogy A Rohírok Háborúja várhatóan inkább egy rétegfilm lesz, amelyet csak kevesen fedeznek majd fel. A formátuma és az animációs stílus sajnos rányomja bélyegét az elfogadottságára. Ugyanakkor elengedhetetlenek az ilyen kísérletezések, hogy végre megváltozzon az a nézet, miszerint az animációs filmek kizárólag a gyerekeknek szólnak. Kendzsi Kamijama és csapata, minden gyenge pillanat ellenére, meglepően ügyesen nyúlt Középföldéhez, és sikerült egy izgalmas világot teremteniük.

Több ilyen projekt kellene, és kevesebb az érkező, The Hunt for Gollumhoz hasonló, lehúzás szagú folytatásokból, és akkor ki lehetne jelenteni, hogy A Gyűrűk Urában még van kraft. Mert amúgy van, csak nagyon kevesek tudnak belőle bármi értelmeset kihozni. Még úgy se sikerül nekik, hogy a rendelkezésre álló alapanyag, Tolkiennak köszönhetően megismételhetetlen és korszakalkotó. A Gyűrűk Urához olyan filmes alkotók kellenek, akikbe hasonlóképp szorult tehetség és egyedi vízió. A rohírok háborújának nem is sok hiányzott ahhoz, hogy körbe lehessen tapsolni.