Jókai Mór "A koldusgyermek" című karácsonyi története egy szívhez szóló mese, amely a szeretet, az önzetlenség és a remény erejéről szól. A történet középpontjában egy kisfiú áll, aki nehéz körülmények között él, de a karácsony varázsával fűszerezve, a jó

Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghűtötte magát, forrólázt kapott, meghalt. A kisfiú egyedül maradt, és még alig volt négy esztendős.

Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kisfiú elgondolta magában: "mármost ki fogja nékem mondani: kedves kisfiam? ki fog énnekem kenyeret adni reggel, este? ki vet nekem már ezután ágyat, ki ad rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogyha valamim fáj?"

A szomszédok mind elhagyták otthonaikat, ki erre, ki arra, új arcok léptek a régi helyükre. Amikor a kisfiú megjelent, és bekopogott az ajtóikon, az új lakók csak annyit kérdeztek tőle: "Mit keresel itt? Mivel szolgálhatunk neked? Menj már el innen!"

El is tűnt a szegény fiú, kiment az ismeretlen utcákra, ahol egyetlen ismerős arcot sem látott. Megállt egy sarkon, és a járókelők szemébe nézett, hátha felfedez valakit, aki hasonlít az apjára vagy az anyjára, akit megszólíthatna. Hiába kémlelte őket, az embereknek más dolguk akadt, mint a kószáló gyerekekkel foglalkozni. A mai világban, ha valaki valamit akar, annak bizony ki kell nyitnia a száját. Az igazi koldusgyerek mestere a szakmájának; utána szalad a fényes öltönyöknek, és ügyesen odasimul hozzájuk, hogy elnyerje a figyelmüket. A gazdagok, csak hogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az a koldus, aki csupán a könnyekkel próbálkozik, könnyen éhen halhat.

A kis poronty szinte éhen halhatott volna az első két napban, ha egy kedves, idős gyümölcsárus-asszony nem bukkant volna fel azon a sarkon, ahol ő megállt. Az asszony eleinte csak figyelte, mit kereshet az a kisfiú, aki olyan sokáig ácsorgott ott. Talán éppen tolvajlási szándékkal állt meg? Amikor azonban látta, hogy a gyerek estig egy helyben marad, megsajnálta. Kiválasztott neki egy kicsit ütődött almát: „Nézd, itt van, vidd el, de most már haza is mehetsz!”

A kisfiú hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz, s ahogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza.

Ekkor már sötétedett, és a nagyvárosban minden ház ajtaja csukva állt. A kis árva fiú szívfájdalommal a torkában ült, miközben a gondolatai egyre mélyebbre süllyedtek. Elkeseredetten nézett körbe, és a szívében érezte a magány keserű ízét. Sehol sem várták őt, senki nem készített neki fészket, és a világban, ahol a felnőttek otthonra leltek, ő csak a hideg utcákra számíthatott. Az árnyak között sétálva, könnyek csillogtak a szemében, ahogy a reménytelenség súlya egyre nehezedett rá.

Azután összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sírtában elaludt, álmában megölelgeté azt a követ, ami olyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte, s azt mondta neki: "édesanyám".

Éjszakánként gyakran felriadt, ahogy a hideg szél süvített a fák között. Nyögve fordult a másik oldalára, mikor az ágya olyan kemény volt, mint a kő.

Másnap ismét felkereste a kedves kofát, aki, látva a szegény gyermeket, ismét megosztotta vele ételmaradékait. A harmadik és negyedik napon is visszatért, és mindig ott találta az idős asszonyt, aki sosem sajnálta tőle a maradékot.

Ötödik napja már, hogy hiába várakozott a sarkon, ahol annyi ember járt-kelt. Az utcán most többen voltak, mint máskor, zajos élet pezsgött körülötte, de az öreg, akire számított, nem bukkant fel.

A kis árva fiú bátortalanul lépett oda egy féllábú koldushoz, akinek az arca ráncokkal volt tele, és az élet nehézségei mély nyomot hagytak rajta. A fiú szíve hevesen dobogott, hiszen nagyobb urakat sosem merészelt megszólítani. Most azonban elhatározta, hogy megkérdezi tőle, amit már régóta szeretett volna tudni:

- Hol tartózkodik most a kedves néni?

- Ma nem fog itt árulni, fiam, - felelt neki a koldus - mert ma ünnep van.

- De vajon miért ünnepelünk?

- Mert ma érkezett közénk Jézus, látod, kisfiam? Nézd, hogyan sietnek az emberek a templom felé.

Ahová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, aminél szebb háza senkinek sincsen, nem utasítják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten? hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s ellenni a sok ékes öltözetű úr között.

Egy tiszteletre méltó személy sokáig beszélt a hallgatóságnak, megosztva velük a kis Jézus születésének csodáját, aki a jászolban, pásztorok körében látta meg a napvilágot. Elmondta, hogy az ő élete a szegénység és nyomorúság árnyékában telt, mégis mindig szeretettel fordult a gyermekek felé, megőrizve szívében a tiszta és ártatlan szeretetet.

Olyannyira elmerült volna a szavak tengerében, hogy akár napestig is hallgathatta volna, amit ez a nagyszerű férfi mondott.

Egész éjjel folyamatosan rábukkant nyitott templomokra; amikor azonban beesteledett, azok is zárva lettek, így ismét az utcákon maradt.

Annyi ablak ki volt világítva, az utcákon fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, cukorangyalkákkal, picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.

A kis árva úgy el tudta azokat nézni.

Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, ki-ki vitte haza, kisfiának, kisleányának - amit a kis Jézus küldött nekik.

Olyan szép a kis Jézus születésnapja!

Csak olyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, akik meleg kályha mellett édesanyjuk keblén hallgathatják a szél süvöltését; de aki nem tudja, hogy hová menjen haza ilyen zord időben!

Újra ott állt a templom ajtaja előtt, ahol a hűvös kőpadlóra térdelt, és apró kezeit összefonta a szívében burjánzó imák kíséretében.

Kedves Jézuska, aki annyira megbecsülöd a gyermekek ártatlanságát, ha szükséged lenne egy olyan kis segítőre, mint amilyen én vagyok, örömmel vennél magadhoz...

S a hatalmas Megváltó felfigyelt kis szolgájának szavára, és magához ölelte őt, akit a földön senki nem nevezett a magáénak. Ott, a végtelen békében, a kisgyermek álomra hajtotta fejét, majd amikor felnyitotta szemeit, már a mennyország ragyogó fényében ébredt...

Ti, akik boldogan ünnepeltek a szent karácsony napján, ne feledkezzetek meg azokról, akiknek a szívében szomorúság lakozik, és akiknek asztalán nincs bőség! Emlékezzetek a rászorulókra, és osszátok meg örömötöket a világ azon részeivel, ahol a nehézségek árnyéka vetül.