Járó Zsuzsa nemcsak a szakmai pályafutásában elért eredményeivel tűnik ki, hanem civil életéről is izgalmas történeteket osztott meg velünk a színésznő.

Járó Zsuzsa színésznő úgy véli, hogy a közösségi média világában a hazugságok és a hamis látszatok uralkodnak, és az őszinteség gyakran háttérbe szorul. Szerinte ezek a platformok nem tükrözik az igazságot, hanem inkább a manipuláció és a látszatkeltés színtereivé váltak.

A Belvárosi Színház színes repertoárján a könnyedebb előadások mellett tavaly egy komolyabb mű, Spiró György Szappanoperája is helyet kapott, ahol Járó Zsuzsa figyelemre méltó teljesítményt nyújtott. A színésznő szakmai sikerei mellett a civil életéről is beszélgettünk, felfedve egy izgalmasabb oldalát.

Azt hallottam, hogy gyerekként már megfogalmazódott benned a vágy, hogy színész legyél. Esetleg van valami emlék vagy élmény, ami különösen inspirált téged?

Nem, én magam sem értem, hogy ezt, hogy találtam ki. Újfehértón nőttem fel, nem igazán volt színházi élményem, inkább a tévében néztem előadásokat. Később, amikor tizenhárom lehettem, szerveztem budapesti túrákat, Az őrült nők ketrecét néztem meg Haumann Péterrel, a főszerepben, a Játszd újra, Sam!-et és A helibronni Katicát a Vígszínházban. Lenyűgöző előadások voltak! Az első sorban ültem és zokogtam. Aztán Verebes István lett a Nyíregyházi Színházba igazgatója, én pedig odakerültem stúdiósnak, később pedig az Új Színházba Székely Gáborhoz, szintén stúdiósnak.

Igazán szerencsés vagy, hiszen ezek a nevek remek alapot adnak a kezdetekhez!

Kivételes mesterek irányítottak minket, és a közösség is lenyűgöző volt! Ebből a közegből sikerült bekerülnöm a Színművészeti Egyetemre, és igazából úgy érzem, hogy ez így volt tökéletes, hiszen csak sokadik próbálkozásra sikerült elérnem a célomat.

Egy pillanatig sem hagytad, hogy a többszöri elutasítások letörjenek!

Nyilván bántott valamennyire, de a kedvemet nem szegte. Ötödszörre jutottam be, és utólag tudom, hogy így kellett történnie, mert a legjobb osztályba kerültem.

Több vidéki és fővárosi színházban is megfordultál, és mostanában szabadúszóként tevékenykedsz. Mennyire fontos számodra, hogy megőrizd a szakmai függetlenségedet?

Orlai Tibornál játszom sokat, s bár szabadúszó vagyok, nyolcan-tizen úgy létezünk, mint egy kisebb társulat. Tibor bennünk gondolkodik, minden évben kapunk feladatot, ami egyfajta biztonság, és színészként mindig jó egy közösséghez tartozni.

Az elmúlt évek során számos kiváló előadásban és népszerű sorozatban szerepeltél. Ez természetesen rengeteg munkát igényel, de vajon lehetséges ennyi karaktert igazán megszeretni?

Természetesen! Íme egy egyedi változat a szövegedből: Nyilvánvaló, hogy vannak dolgok, amelyek közelebb állnak az ember szívéhez, míg mások távolabb esnek tőle, ha nem csak a szakmai aspektusait nézem. Jelenlegi szerepeim közül különösen kedvelem Christot A legenda házában, mert úgy érzem, hogy itt valóban szabadon kifejezhetem magam. A Szappanopera is nagy kedvencem, ami egy hatalmas kihívás; teljesen más műfaj, és intellektuálisan, valamint koncentrációban is komoly próbát jelent.

Igen, a "23 perc" című monodráma számomra rendkívül jelentős volt. Az előadás során egy anya perspektívájából igyekeztünk feltárni a családon belüli erőszak súlyos és sokszor tabuként kezelt témáját. Az érzelmek és tapasztalatok hiteles bemutatása nemcsak a nézők számára volt elgondolkodtató, hanem számomra is egyfajta terápiás élményt nyújtott. Az előadás során nem csupán a szavak, hanem a testbeszéd és a hangsúlyok is kulcsszerepet játszottak, hogy a nézők átélhessék a szereplő belső vívódásait. Ez a téma mélyen megérintett, és remélem, hogy a monodráma révén hozzájárultam a tudatosság növeléséhez és a párbeszéd elindításához erről a nehéz kérdésről.

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha monodráma készítésére adom a fejem, a műfaj egyáltalán nem izgatta a fantáziámat. Aztán Orlai Tibor javasolta, és amikor végül életre kelt a dolog, rájöttem, hogy nem is értem, miért vártam eddig ezzel. Csak én vagyok a színpadon, és ott vannak a nézők – ez a különös, intim kapcsolat valami egészen egyedülálló, amit nem lehet megteremteni, ha más is ott van velem.

Most fogalmazom így ki magamból először, de tényleg egy nagyon különleges élmény volt. A téma nagyon erős, az rendesen megviselt. Közben meg az nagyon jó volt, hogy egyszerűen azt éreztem, hogy nagyon ritka az, amikor nem tudod kivonni magad a történetből. Akármennyire fáradt vagy indiszponált voltam, egyszer csak teljesen bevonódtam én is, mert hogy nem lehetett megkerülni.

Akármilyen állapotban voltam aznap, bennem is mély nyomott hagyott minden egyes előadás.

Milyen anya vagyok az életben? Olyan, aki mindig a gyermekeim mellett áll, mint egy erős fára támaszkodó virág. Igyekszem megérteni az érzéseiket, és bátorítani őket, hogy felfedezzék a világ csodáit. A mindennapokban igyekszem egyensúlyozni a játék és a tanulás között, miközben megmutatom nekik, hogy a nevetés és a szeretet a legfontosabb dolgok az életben. Számomra a legszebb pillanatok azok, amikor együtt felfedezzük a természetet, vagy csak egy csendes esténél az olvasás varázslatos világába merülünk. Anya vagyok, aki hisz abban, hogy minden nap új lehetőségeket hoz, és hogy a legjobb ajándék, amit adhatok, az a szeretetem és a támogatásom.

Úgy érzem, hogy nagyon gondoskodó anya vagyok, talán még túlságosan is. De a lányom ezt értékeli, és ez a legfontosabb. Nem várom el tőle, hogy besegítsen a házimunkába, inkább én veszem a vállamra, hiszen gyerekként én is így voltam ezzel. Emlékszem, amikor anyukám már nem tudta elviselni a rendetlenséget a szobámban, gyakran bejött, és rendet rakott. Persze, ettől mindig kiborultam, mert az a káosz az én káoszom volt, amihez ragaszkodtam. Viszont, amint kirepültem a családi fészekből, egyre inkább vágytam a rendre, és sikerült kialakítanom magam körül. A tisztaság és a jól megszervezett környezet kulcsfontosságú számomra, mert ezek segítenek megnyugtatni az elmém. A lányom most tizennégy éves, és néha segítek neki a versekkel, de volt már, hogy kémiából és fizikából is kérte a támogatásomat.

A verseket értem, de fizikából és kémiából is jó vagy?

Természetesen! Itt van egy egyedibb változat: "Szó sincs róla, hogy ne érteném, de szívesen tanulok! Ha valami zavaros számomra, észreveszem, hogy másoknak is lehetnek hasonló nehézségeik. Ilyenkor szívesen támaszkodom a családomra, hiszen mindig van valaki, aki jobban képben van a témával, vagy egyszerűen csak rákattintok a Youtube-ra, hogy megtaláljam a választ. A koronavírus időszakában mindenki kicsit újra diák lett, és én sem voltam kivétel."

Jár színjátszókörbe, vagy drámatagozatra?

Nem jár. Amikor egészen pici volt, akkor mondta, hogy biztos, hogy nem akar színész lenni, az unalmas. Aztán pár éve meggondolta magát, hogy anya, én mégis színész leszek. Most éppen abban a korban van, hogy ezt nem igazán tudja eldönteni. Kéttannyelvű iskolába jár, szereti az angolt, jó a nyelvérzéke, neki már sokkal több lehetősége lesz, mint amennyi nekem volt.

Melyik szereped az, ami miatt az emberek az utcán megismernek téged?

A Drága örökösök Szappanos Mónikájaként eltöltött másfél évem igazán különleges élmény volt. Olyan mélyen magamba szívtam a karaktert, hogy szinte Mónikává váltam ebben az időszakban. A forgatások annyira intenzívek voltak, hogy a mindennapjaim is átalakultak. Nagyon szerettem azt a szerepet, és mindig meglep, mennyire élénken él az emberek emlékezetében. Nemrégiben Mónikaként köszöntöttek, és bár viccesnek tűnik, szívesen reagálok a névre.

Járó Zsuzsa egy igazi civil hölgy, akinek a vásárlás nem csupán egy szükséges tevékenység, hanem szenvedélye is. Minden egyes boltba lépve úgy érzi, mintha egy új kalandba kezdene, ahol a nőies kiegészítők és divatos ruhák válogatása igazi örömforrást jelent számára. A színek, formák és textúrák világában könnyedén elmerül, és minden alkalommal új inspirációt merít a stílusos öltözködéshez. Zsuzsa számára a vásárlás nem csupán anyagi befektetés, hanem a kreativitás és önkifejezés eszköze is.

Hát, nem mondom, hogy teljesen lázba hoz a vásárlás, inkább csak frusztrál. Nagyon ritkán, amikor úgy érzem, hogy szükségem van egy új ruhára, betérek egy boltba, de ez évente talán egyszer fordul elő. A legtöbb időmet inkább a lányom ruhatárának bővítésével töltöm, főleg, mióta nemrég felújítottuk a lakást, és a költségvetésem is erre irányul. Vannak barátnőim, akik igazán szenvedélyesen élvezik a vásárlást, és ha ők válogatnak, általában én vagyok az, aki a végén jól jár.

A barátnőid szakmabeliek, vagy esetleg hétköznapi emberek?

A fő kapcsolódási pont a szakma, de nem mind színészek. Van egy csajos csoportunk, azokkal a kolléganőimmel, akikkel együtt jöttünk el a Vígszínházból, Herczeg Adrienn, Réti Adrienn, Péter Kata, Bata Éva, én, és Szilágyi Csenge, aki még ott van a Vígben. Évente egyszer elmegyünk a Balatonra, vagy valahova, pár napra, csak mi, gyerekek nélkül.

A Facebookon nem igazán pörögsz, csupán egy rajongói oldal képvisel téged, és a bulvár sem igazán foglalkozik veled. Nem érzed úgy, hogy ez a fajta online jelenlét lényeges lenne számodra?

A közösségi média számomra olyan unalmas, hogy szavakat sem találok rá. Olyan érzés, mint amikor belépek egy plázába: teljesen kimerít, fárasztó, és néha kifejezetten idegesítő. Az egész egyfajta hazugság, ahol az őszinteség helyett inkább a felszínesség uralkodik.

Érzel valamilyen űrt vagy hiányt magadban?

Nem feltétlenül hiányzik, de a rendezés mindig is egy nagy vágyam volt. Mostanában úgy érzem, hogy talán kezdek kicsit kilépni ebből a világból, de még mindig nem tudtam teljesen elengedni ezt az álmot. A szívemben él az a vágy, hogy valamit létrehozzak. Talán egyszer még megvalósul ez is.

Hogy érzed magad a saját bőrödben?

Nemrégiben egy felejthetetlen pár napot töltöttem Berlinben, Mészáros Máté barátom társaságában. Jól esett kiszakadni a mindennapi rutinból, és az utazás mindkettőnket felvillanyozott. Húsz éve jártam már ott, és élénken élnek bennem az emlékek a csodálatos városról, amely gazdag kultúrájával mindig lenyűgöz. Akkoriban szinte minden nap részt vettem valamilyen előadáson, de sajnos most nem volt rá lehetőségünk. Viszont nem távoztunk üres kézzel: egy operát megtekintettünk, és néhány múzeumot is sikerült meglátogatnunk, így a kulturális élmények sem maradtak el.

Egyik este összefutottunk Dömötör Andrással, aki osztálytársam volt. András már évek óta a szabadban rendez és tanít, ami igazán izgalmas dolog. Mátéval pedig régóta szoros barátságot ápolunk – a közös élmények, mint az Új Színház Stúdió, Máté Gábor osztálya, Eger, a Vígszínház és az Orlai Produkciós Iroda mind-mind színesítik a kapcsolatunkat. Ezért sosem fogy el a témánk, mindig van mit megosztanunk egymással.

Ráébredtünk, hogy bár szakmai pályánk tele van kihívásokkal és nem minden pillanat tökéletes, mégis van okunk az örömre. Hiszen úgy élünk, ahogy közel három évtizede, stúdiósként álmodoztuk. Ha erre a gondolatra tekintek, akkor valóban jól érzem magam a bőrömben.