"Itt vagyunk a digitális univerzumban, ahol mindenki összekapcsolva van, mégis a magány érzése mindannyiunkat áthat." - IAMYANK interjú

IAMYANK harmadik albuma, az STNTLN, a magány és apátlanság mélyebb rétegeit boncolgatja egy sötét anti-western stílusban. A zenésszel folytatott beszélgetésünk során számos érdekes téma merült fel, többek között az, hogy miként is született meg az ötlet, hogy a lemezbemutató koncertet a Fiumei úti sírkertben rendezzék meg.

A szóló projektjeid és a különböző zenekari fellépések, mint például az All Machines Will Fail vagy a Vad Fruttik, mindegyike sajátos zenei világot képvisel. Melyik stílust érzed leginkább a sajátodnak, amely igazán kifejezi a belső énedet?

Mindegyik projektem számomra ugyanolyan autentikus. Persze, a közönség szempontjából ez vitatható lehet. Koncertek után többször is előfordult, hogy valaki odajött hozzám, és azt mondta: "Na, ez az! A többi projektedet is értem, de ez igazán te vagy." Megértem az ő nézőpontjukat: az, amivel ők a legjobban tudnak azonosulni, az válik számukra a legkedvesebbé, és ezt hozzám is kötik. Az igazság viszont az, hogy mivel ezek a projektek nem feltétlenül kereskedelmi szempontból relevánsak, az egyetlen irányelv, ami szerint dolgozom, az az, hogy mi az, ami igazán érdekel, mihez van kedvem, és hogyan érzem magam. Minden egyes projektemhez mélyen kapcsolódok, viszont az érdeklődési köröm időről időre változik. Ha valaki a színpadon lát, biztos lehet benne, hogy éppen úgy érzem magam, ahogy azt ott kifejezem. Minden ember, így én is, széles érzelmi spektrummal rendelkezik, amit akár egy nap leforgása alatt is megélhet.

Az STNTLN a harmadik nagylemezed, amely egy különleges pillanatot örökít meg, hiszen az áprilisi Müpa koncert "45 percbe sűrített kiadványaként" kapott helyet. A koncertre való felkészülés izgalmas és intenzív folyamat volt. A zenekar tagjaival együtt több hónapon át dolgoztunk a dalok finomításán, hogy a legjobbat tudjuk nyújtani a közönségnek. A próbák során nemcsak a zenei részletek kidolgozására figyeltünk, hanem a színpadi jelenlétünkre is, hogy a hangulatot maximálisan át tudjuk adni. A Müpa különleges atmoszférája inspirálóan hatott ránk; tudtuk, hogy egy olyan helyszínen léphetünk fel, amely a zene és a művészetek ünnepe. A koncert előtti napokban már a stressz és az izgalom keveredett bennünk, de a közös munka és a zenénk iránti szenvedély mindig segített átlendülni a nehézségeken. Végül, amikor a színpadra léptünk, és a közönség reagálásait hallottuk, minden fáradozásunk megérte. A koncert nem csupán egy zenei esemény volt, hanem egy közös élmény, amely megörökítette a pillanatot, és remélhetőleg a hallgatóknak is felejthetetlen emlékeket szerzett.

Az albumok általában úgy születnek, hogy először dalok keletkeznek, majd ezekből válogat a zenekar, hogy összeálljon egy teljes produkció. Ez a folyamat teljesen megszokott, és eddig én is így dolgoztam. Most viszont váltani szerettem volna. A klasszikus zeneszerzők évszázadokkal ezelőtt megrendelésre készítettek zenei műveket, tudva, hogy például egy király temetésén vagy egy ünnepségen fogják azokat előadni. Ez a megközelítés számomra rendkívül vonzó, hiszen van benne egyfajta keret, egy ív, ami irányt ad a munkának. A Müpa felkérése ehhez hasonló inspirációt nyújtott számomra. Úgy döntöttem, hogy egy színházi színpadra olyan zenei anyagot viszek, amelynek középpontjában a történetmesélés áll. Bár nincs benne színész vagy szöveg, a zene önálló narratívát alkot. Így írtam egy történetet, amelynek megzenésítése adja az album gerincét. A lemez pedig hűen tükrözi az elképzeléseimet, és reményeim szerint a hallgatók is átélhetik ezt a zenei utazást.

A dalok által elmondott történet mögött számos inspiráló forrás rejlik, amelyek színesítik a narratívát. Egyrészt a személyes élmények, érzelmek és tapasztalatok formálják a szöveget, hiszen minden dal egy-egy szeletet mutat be az életünkből. Másrészt a körülöttünk zajló események, társadalmi kérdések és a mindennapi élet kihívásai is hozzájárulnak a dalok mélységéhez. Emellett a művészetek, irodalom és más zenészek munkái is hatással vannak a dalok tartalmára. Az inspirációt gyakran a természet csodái, az emberi kapcsolatok bonyolultsága, vagy akár egy egyszerű pillanat szépsége is adhatja. A történetekben megjelennek a vágyak, álmok és félelmek, amelyek mind-mind egyedivé teszik a dalok üzenetét. Végső soron minden dal egyfajta tükröt tart elénk, amelyben felfedezhetjük saját érzéseinket és gondolatainkat.

Annak ellenére, hogy szinte soha nem voltam nagyon egyedül, mégis gyakran érzem így magam. Ez a magányosság valahogy velem van. De szerintem ez egy ökumenikus érzés, itt van körülöttünk a virtuális világ, és mégis mindenki magányos. Az volt a kiinduló pont, hogy a szereplők egyedül vannak ebben a történetben, de mégis összeköti őket valami. Egy apáról, egy vadászról, egy nővérről és az öccséről szól a sztori, és az erdőről. Mindenki megküzd a saját kihívásával, hogy aztán egy másik formában jelenjen meg a történet végére. Talán az lehetett a fő cél, hogy én magam is valahogy megbékéljek ezzel a magányoságérzéssel.

A közösségi média felületeden a lemezt western stílusban emlegetted, és valóban akadnak rajta olyan számok, amelyek kifejezetten ezt a hangulatot idézik meg.

Sosem vonzott igazán a western műfaja, mindig is úgy éreztem, hogy inkább a férfiasság megtestesítője, Clint Eastwood és hasonló ikonok árnyékában. Megértem, miért szeretik sokan – van benne egyfajta romantika –, de számomra sosem volt elég izgalmas. Viszont létezik egy alternatív irányvonal, amit post-westernnek hívnak, ahol a klasszikus elemeket valósághűbb történetekkel fűszerezik. Folyamatosan azon morfondíroztam, milyen lenne egy zene, ami az anti-western szellemiségét tükrözi. Olyan kompozíciót próbáltam létrehozni, amelyben a western dallamai felismerhetőek, de valahogy mégis érezhető, hogy ez nem a megszokott, beteljesült, klasszikus Ennio Morricone-féle világ. Inkább a sötétebb tónusokat szerettem volna kihangsúlyozni, hogy a hallgatóban egyfajta feszültséget és ellentmondást ébresszen.

Mit jelent a cím, az "STNTLN"?

A cím egy másik olvasata a magányosságnak, ugyanis a magányosság érzésével együtt megjelent bennem az a gondolat, hogy ez hasonlíthat ahhoz, amikor nincs az ember életében apai karakter, aki nem feltétlenül konkrétan az apa, de az, akihez az élet nagy kérdéseivel fordulhat. Erre az apátlanságra, illetve az atya, mint Isten, felső spirituális lény hiányára vagy a vele folytatott, de egyoldalú kommunikációra igyekeztem reflektálni. Mint amikor az ember szól Istenhez, de nincs válasz.

Az album, amelynek dalcímei kizárólag mássalhangzókból állnak, izgalmas szimbolikát hordoz. A mássalhangzók a nyelvben gyakran a formát és a struktúrát képviselik, míg a magánhangzók a hangulatot és az érzelmeket közvetítik. Ezen album esetében a mássalhangzók dominanciája talán a tiszta, letisztult kifejezésre utal, ahol a hangzás és a ritmus fontosabbá válik, mint a szavak jelentése. Ez a választás arra is ösztönözheti a hallgatót, hogy a zene mélyebb, absztrakt szintjeire figyeljen, távol a szokványos narratíváktól. A mássalhangzók játékos, ugyanakkor titokzatos atmoszférát teremtenek, ami arra invitál, hogy felfedezzük a zene rejtett jelentéseit és érzelmi rétegeit. Az album így egyfajta kísérlet a zene és a nyelv határainak feszegetésére, ahol a hangzás önálló művészi kifejezésmóddá válik.

Az album címét kódoltam egy ilyen mikrojátékkal. Nyilván sok variáció nincs rá, de azért van egy-kettő pont egymásnak ellentmondó paradox jelentés. Szinte minden kódolva van a zenében - a számcímek variációi, a hozzákötött versek, szövegek, a zenei motívumok, minden mögött van konkrétum. Mindenkinek mást fog jelenteni.

Az album bemutatója szeptember 20-án egy igazán lenyűgöző koncert keretében zajlott a Fiumei úti sírkertben. Ez a helyszín meglehetősen különleges, és egyedi hangulatot kölcsönzött az eseménynek.

A Fiumei-koncert különleges jellegét az adta, hogy nem egy hagyományos koncerthelyszínen zajlott, hanem egy olyan térben, amelyet inkább emlékezésre, szertartásokra, sétákra és elmélkedésre szántak. Féltettem, hogy esetleg megsérthetjük a hely szentségét a hangos zenénkkel. Ez a zene nem csupán a szépségről szól a klasszikus értelemben; bár tartalmaz gyönyörű elemeket, sokkal inkább átitatja a fájdalom és a küzdelem érzése is. Mégis, bízva a jó szándékunkban, úgy gondoltam, hogy ez a mély és őszinte zenei anyag megtalálja a helyét ebben a térben. A koncert végén úgy éreztem, hogy valóban sikerült elérnünk ezt a kapcsolatot. Most azon töprengek, hogyan lehetne több ilyen helyszínen fellépni, mert a zenénk igazán illik ezekhez a különleges környezetekhez.

Említetted a szakralitást, milyen a kapcsolatod vele?

A szakrális dolgokkal és a hit világával való viszonyom meglehetősen sajátos. Ciszterci gimnáziumban tanultam, ami igazából azt eredményezte, hogy szinte azonnal, és meglehetősen távol kerültem a kereszténység tengerétől. Az ottani bemutatás nem volt vonzó számomra tinédzserként; inkább elriasztott, mintsem közelebb hozott volna. Később persze felfedeztem a vallás valódi értékeit, de abban az időszakban nem találtam magamra, így elzárkóztam mindenféle spirituális tapasztalattól. Az igazi változás akkor következett be, amikor a zongora improvizáció világába merültem. Az ambient és textúrált zene felfedezése során egyfajta transzélmény fogott el, ami mély elmélkedésre késztetett. Rájöttem, hogy a meditáció, az imádkozás, az elvonulások, a tűzkörül ülés, a keresztelés vagy akár a temetés mind-mind olyan pillanatok, amikor kilépünk a hétköznapok sodrásából, és egy ismeretlen, de különleges állapotba kerülünk. Számomra, mint átlagos nyugati embernek, a mindennapokban nem igazán léteznek rituálék. Nem követek semmilyen hagyományt, és nem tartozom egyetlen felekezethez sem. Nem gondolom, hogy a barátokkal való italozás rituálénak számít, bár kétségtelenül szórakoztató. Azt viszont észrevettem, hogy hiányoznak az életből a valódi rituálék, és ez egy mély, elemi szükségletemmé vált. Amikor elkezdtem zongora improvizációkat létrehozni, egyre inkább körém gyűltek azok az emberek, akik szintén érezték, hogy szükség van egy olyan szertartásra, ami nem a bulizásról szól, hanem egy szabad, irányítatlan élményről. Ez az újfajta megközelítés mentális szabadságot adott nekem, és azóta is egyre mélyebbre ások ebben a felfedezésben. Minden projektem, amit létrehozok, valamilyen módon magában hordozza ezt a szakrális dimenziót.