A válás sokszor váratlan fordulatokat hozhat, különösen akkor, amikor a nő veszi a kezébe az irányítást. Ilyenkor nem mindig a másik fél hibája áll a háttérben; sokszor a személyes fejlődés, az önmegvalósítás vagy a boldogság keresése áll a döntés mögött.

Sokan találkoznak a válás témájával, akár közvetlenül, akár közvetett módon, azonban számos tévhit és általánosítás kering a köztudatban erről a folyamatról. Ezen előítéletek tisztázására két különleges és ritkán hallott történetet szeretnénk megosztani, amelyek új perspektívát nyújtanak a válás valóságáról.
A válások világában különféle forgatókönyvek léteznek, és ezek közül néhány gyakrabban bukkannak fel, míg mások ritkábban. Bár nincsenek pontos adatok arra vonatkozóan, hogy a felek milyen arányban kezdeményeznek, úgy tűnik, hogy a férfiak esetében gyakoribb, hogy kilépnek a kapcsolatból, különösen, amikor gyermekek érkeznek a családba. Ezzel szemben a női távozások száma általában alacsonyabb, amit részben az magyaráz, hogy az anyák gyakran próbálják megőrizni a családi egységet a gyermekeik érdekében. A női identitás és a társadalmi elvárások miatt sokszor inkább az otthonhoz való ragaszkodás jellemzi őket; ez részben a szülés tapasztalataiból, másrészt pedig a korlátozott anyagi és társadalmi lehetőségekből is fakad.
Bár rengeteg kivétel van, a nők gyakran ugyanolyan jól megállnák a helyüket a férfiak munkahelyén, míg fordítva ez ritkábban igaz.
A társadalom továbbra is alábecsüli a láthatatlan munkát, pedig ennek a jelentősége elengedhetetlen az életünk szövetében. Ez a munka nem más, mint az otthon és a család lelki és fizikai jólétének biztosítása, valamint a jövő generációk nevelése és támogatása. E tevékenységek adják meg a stabil alapot, amelyre közösségeink épülnek.
A magyar történelemben hosszú ideig a nők jogilag és társadalmilag is kiszolgáltatott helyzetben éltek: gyakran nem rendelkezhettek önálló tulajdonnal, és kiszorították őket a tanulásból és a munkából is. A középkori magyar jogban például egy özvegy nő csak akkor tarthatott meg egyes vagyonelemeket, ha nem ment újra férjhez - különben minden öröksége és hozománya visszaszállt a férfiági rokonságra. Bár a későbbi századokban javultak a nők jogai, egészen a 19-20. századig fennmaradt az a társadalmi norma, miszerint a nő anyagilag a férjéhez tartozik, és nem volt illendő problémázni - még akkor sem, ha a férj például bordélyba járt. A válás tabunak számított, és ha egy nő mégis ki akart szállni a házasságból, gyakran a társadalmi kirekesztéssel is számolnia kellett.
Ez a kiszolgáltatottság nem volt egyedülálló: az angolszász világban például a "coverture" jogelve értelmében a házasság után a nő jogilag megszűnt önálló személynek lenni, vagyona és döntési joga is a férjé lett. Ezen a helyzeten csak a 19. század végi törvénykezési reformok kezdtek érdemben változtatni, például az 1870-es Married Women's Property Act Nagy-Britanniában.
Mindezek a tények megalapozzák azt a tévhitet, hogy a válást - amennyiben egyébként rendben van a kapcsolat, tehát nem bántalmazó, stb. - biztosan a férfi kezdeményezi. Pedig a nők is éppolyan sokfélék, mint a férfiak, van köztük családcentrikus és kötődésre képtelen, a boldogságot a lángoló szerelemben kereső vagy a hosszú távú kapcsolatok mélységét értékelő - és még sorolhatnánk. A másik kedvenc tévhit, hogy a válásról mindig mindkét fél tehet. Az, hogy mindkét félnek megvan a saját perspektívája, és az, hogy senki sem tökéletes, egészen biztos - de ez nem jelenti azt, hogy ezek a nézőpontok mindig azonos súlyúak lennének emberi vagy etikai értelemben, sem azt, hogy bárkinek tökéletessé kellene válnia azért, hogy megérdemelje: ne hagyják el. Vannak olyan esetek is, amikor az egyik fél gyökeresen megváltozik ahhoz az emberhez képest, amilyen volt, vagy amilyennek hitte/mutatta magát, és ezért indítványozza a házassága felbontását.
Egy különös történetet szeretnék megosztani, amely rávilágít arra, hogy a látszat néha csal. A baráti körömben van egy tehetséges festőnő, aki a férjével együtt tökéletes párnak tűnt. Három gyermeküket boldogságban és harmóniában nevelték, és szinte példaértékű kapcsolatként emlegették őket. Született egyfajta mitológia körülöttük, hiszen a válás gondolata sohasem merült fel bennük; úgy érezték, hogy az életük csodálatos, hiszen húsz évnyi közös élmény és szeretet fűzte őket össze. Ahogy telt az idő, a nő karrierje szárnyalni kezdett, és egyre nagyobb elismerést kapott a művészeti világban. 45 éves korára már egy elismert név lett, és a siker természetesen magával hozta a hírnévvel járó új "barátokat" is. Ám ekkor egy váratlan felismerés ütötte fel a fejét: a mélyebb, szenvedélyes szerelem érzése, amelyet 22 éve nem tapasztalt, valahogy mégis hiányzott az életéből. Ekkor hozta meg a bátor döntést: elvált. A gyermekek elhelyezéséről közösen állapodtak meg; a gyerekek nála maradtak, és a volt férje bármikor látogathatta őket, ahogy csak akarta. A válás után kezdetét vette a randizási időszak, amely új lehetőségeket kínált számára. Néhány év elteltével rátalált a második férjére, akivel most boldogan élnek együtt. Ez a történet nem csupán a szerelemről és a válásról szól, hanem arról is, hogy néha a legváratlanabb helyzetekből születnek a legszebb új kezdetek.
Az egyik tapasztalt kollégám lánya nem azért fontolgatta a válást, mert a férje problémákat okozott volna, vagy mert a viselkedése vagy az érzelmei megváltoztak volna. A nő orvos, míg a férje egy sikeres DJ, aki néha nemzetközi színpadokon is fellép. A férfi fiatal korában kezdett el lemezlovasként dolgozni, és nem folytatta a tanulmányait. Kettejük között igazi nagy szerelem szövődött, összeházasodtak, és két gyermekük is született.
Nem voltak különösebb gondjaik, de ahogy a szerelmet és a fiatalos lelkesedést felváltották a monoton hétköznapok, az évek lassan elszínezték a boldogságukat.
fokozatosan próbálta megérteni, miért érzett így a férje iránt. Az elején nehezen tudta elhinni, hogy a különbségek nem feltétlenül jelentik a kapcsolatuk végét. Minden egyes terápia során feltárultak előtte a saját belső konfliktusai és az elvárásai, amelyek nagyrészt a társadalmi normákból és a saját ambícióiból fakadtak. Ahogy egyre mélyebbre ásott, rájött, hogy nem csupán a férje hobbija és öltözködési stílusa zavarja, hanem az is, hogy a saját identitását keresi egy olyan világban, ahol a siker és a státusz a legfontosabb mérce. A gyerekek iránti szeretete és a férje iránti tisztelete egy új nézőpontot adott neki: a családjuk összetartozása sokkal fontosabb, mint a külsőségek. A párterápiák során megtanultak kommunikálni egymással, és felfedezni a közös érdeklődéseiket is. A férje szenvedélye az autók iránt már nem tűnt annyira idegennek, sőt, egyre inkább érdekelni kezdte, hogy miért is vonzza annyira. Az évek során a köztük lévő különbségek nem elválasztó falakká, hanem hidakká váltak, amelyek lehetővé tették számukra, hogy mélyebb szinten megismerjék egymást. A nő ezáltal nemcsak a férje, hanem önmaga iránt is újra felfedezte a tiszteletet. A kapcsolatuk új alapokra helyeződött, és a kihívásokat közösen kezdték megélni. A szeretetük nemcsak a különbségeiken, hanem a hasonlóságaikon is alapult, és végül megtanulták, hogy a szeretet nem a tökéletességről szól, hanem a kölcsönös elfogadásról és a fejlődésről.
Mindketten készen álltak arra, hogy egy kis frissítést vigyenek a kapcsolatukba, remélve, hogy ezzel újra felfedezhetik egymást.
Ez valóban megtörtént: végül nem került sor a bírósági tárgyalásra. Bár a gyerekek voltak az elsődleges ok, amiért együtt maradtak, végül nem csupán értük tartották fenn a kapcsolatukat.
Bárhogyan is alakuljanak a dolgok, lényeges, hogy saját tapasztalataink – például a válásról – nem adnak nekünk jogot arra, hogy mások helyzetét teljes mértékben megértsük. Az élet sokkal izgalmasabb és gazdagabb, ha ahelyett, hogy elhamarkodottan ítélkeznénk, inkább arra törekszünk, hogy megértsük a körülöttünk zajló események sokszínűségét. Egy adott helyzet vagy cselekedet megítélhető, de csak akkor, ha alaposan megismerjük a mögöttes valóságot, ami sokszor rejtve marad a szemünk elől.