Holnap béke - Józsa Márta gondolatai A holnap reménye mindig ott lebeg a szívünkben, mint egy fénysugár, amely átszűrődik a sötétségen. Józsa Márta jegyzetei rávilágítanak arra, hogy a béke nem csupán egy távoli cél, hanem egy mindennapi választás, amely
A közelmúlt története során sokak emlékezetében élénken él a 1914-es karácsonyi tűzszünet, amely a világháború első szakaszában zajlott. Mindössze öt hónappal a háború kitörése után, a nyugati fronton francia, német és brit katonák néhány napra félretették a harcot, hogy köszöntsék egymást, és boldog ünnepeket kívánjanak. Akadtak, akik játékokat játszottak, mások az elesett bajtársakat temették el közösen, és volt olyan eset is, amikor ajándékokat cseréltek az ellenséggel. Persze nem mindenhol és nem mindenki vett részt ebben a különleges eseményben, de ez a spontán kezdeményezés az emberség és a béke iránti vágy szimbólumává vált a nyugati világ számára. Itt nálunk, a kompországban, azonban a nagypolitikai realitások miatt a nyugati kapcsolatok már nem olyan élénkek, mint régen, sőt, a történtekben érintett katonák cselekedeteit sem a kormányok irányították, hanem az emberek önkéntes döntése volt ez az emberiesség megnyilvánulása.
"Az orosz elnököt sikerült arra ösztönöznöm, hogy legalább fontolja meg a tűzszünetre vonatkozó javaslatot" - nyilatkozta a magyar kormányfő híveinek karácsony előtt néhány nappal rádióbeszédében, hozzátéve, hogy stratégiai nyugalomra van szükség, bármit is jelentsen ez, de kétségtelenül olyan, mint egy jelzős szerkezet. Az ilyen frázisok tartalma és eredménye, valamint a világpolitikai befolyása a gyakran magát fényező szónoknak, kérdéses. Ezt talán érdemes lenne megkérdezni a kijevi és harkivi pincékben, valamint alagutakban ünneplő családoktól. Valószínűtlen, hogy a nagy magyar önjelölt békemisszionárius nevét éppen az ő imáikban emlegetnék.
Nyilvánvaló, hogy a politika színpadán fellépő, bűbájos szónokok nem igazán a köz népének érdekeit tartják szem előtt. Harmincöt évvel ezelőtt, egy román kollégájuk kivégzése előtt mindössze négy nappal, bátran kiállt Bukarest szívébe, hogy hirdesse a szocialista Románia fenséges igazságát. E szavak súlya, amelyeket a rá irányított sortűz előtt mondott, egyfajta végső vallomásként hangzott el. Eközben a román rádióban felcsendült az Ó, milyen csodálatos hír kezdetű, egykor betiltott karácsonyi dal, mintha csak az ellentmondásos valóságot próbálná meg szebbé varázsolni.
Az ottani társadalom máig nem tud mit kezdeni annak emlékével, hogy a diktátor-házaspártól való megszabadulás akkor pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, ám a jogszerűségnek legalább a látszatát meg kellett volna teremteni - mondják azóta is sokan, és nem elősorban a Ceauşescu-kultusz fanatikusai. Hanem olyan emberek, akik értelmezni tudják azt, hogy a világ televíziós nyilvánossága előtt vesztőhelyre hurcolt vezetők unortodox likvidálása igen távol állt attól, amit jogról, emberi méltóságról gondolunk. És hogy minden erőszaknak és átgondolatlan populista élvhajhászatnak következménye van.
Ebben a keleti, tömjénfüsttel átitatott ködben egyre riasztóbb méreteket ölt a siker az önmagukat prófétának tartó szuverenisták számára, akik most Romániában tevékenykednek. Ennek a feszültségeit végső soron a kijevi metróban ünneplő emberek érzik meg. És az orosz falvakból toborzott fiúk, akik katonaként harcolnak, szintén a lövészárkokban várják sorsukat. Nem maradnak ki a sorból azok sem, akiknek a kétharmaddal újra és újra megválasztott vezetője a béke szavát hirdeti, miközben titokban arra buzdítja követőit, hogy harcoljanak az ellenvéleményekkel szemben.
Ma háború van, holnap béke, mikor lesz már ennek vége. Ismerős? Ez a Kontroll csoport, 1983. Ki gondolta volna, hogy innen, a NER-ből nézve talán boldog békeidőknek számít ma már az a bornírt, emberségesnek aligha nevezhető korszak. Amelynek dicstelen vége lett. Ahogy ennek is az lesz, itt is, ott is, amott is. A kérdés már csak annyi, hogy addig mi lesz.
