Persze! Itt van egy egyedi szöveg a "hajnal" témájában: A hajnal fénye lágyan simogatja a horizontot, mintha a világ egy új napra ébredne az álom öleléséből. A sötétség lassan visszahúzódik, miközben a nap első sugarai aranyszínű szőnyeget terítenek a tá

Most újra megnéztem a 101 kiskutyát, mind a rajzfilmet, mind a filmet, és ismét átéltem azt a mély érzelmi hullámzást, amit ezek a kicsik hoznak az életünkbe. Az a pillanat, amikor Pongo és Roger gyengéden simogatva üdvözlik a tizenötödik kis dalmatát, egészen megindított. Az a szeretet és aggodalom, ami ilyenkor az ember szívében felébred, mindig elvarázsol.

Lehetett volna egy csodás dalmata, de a mi szívünkbe egy hűséges komondor lopta be magát.

Nem sejtettük, hogy Gyöngy már viselős. A hatalmas, földig érő gyűrűs szőre olyan jól álcázta megvastagodott testét, hogy szinte észrevétlen maradt. Torma pedig még csak fél éves volt, így fel sem merült bennünk, hogy már képes lenne utódot nemzeni.

Jógáról jöttem, amikor átléptem a kertkapu küszöbét, és azonnal éreztem, hogy valami furcsa dolog történt. Gyöngy, a hűséges kutyám, mindig ott várta a bejáratnál, amíg a kapu csukódott, és ilyenkor busa fejét betolta a kocsi ablakán, hogy egy simogatást kérjen. Ez volt a mi különleges rituálénk, amelyet senki mással nem osztott meg. Ám aznap nem üdvözölt. Megálltam a garázs előtt, és a hideg tavaszi szélben szorosabbra tekertem a sálamat a fejem körül. Gyöngy, Gyöngyikém, kiabáltam a nevét, de a válasz helyett csak Torma nyüszítése hallatszott. Tudtam, hogy Gyöngy soha nem hagyja el a tanyát, ezért kétségbeesetten elkezdtem keresni őt.

Impozáns, 20 méteres tuják sorakoznak a ház körül, sűrű, zöld falat alkotva. Korábban vasráccsal kerítettük be a fákat, mivel a csöpögő gyanta foltokban rakta össze a komondorok dús szőrét. Képzeletben már a megoldáson töprengtem, amikor egyszer csak észrevettem, hogy Gyöngy valahogy beférkőzött az egyik tuja alá. Halkan nyüszögött, a hangja szinte eltűnt a környező zöldben. Két nagy tappancsa között egy apró, fehér gombóc remegett, mintha ő lenne a fák titkos kincse.

Fogalmam sem volt, hogy megengedi-e, hogy közel kerüljek hozzá. Nem tudtam, vajon egy komondor védelmében támad-e rám, ha a kölykei veszélyben érzik magukat.

Átmásztam a vasrácson, és egy hatalmas bödön vizet toltam elé. Ivott belőle, de nem engedett közel magához. Az állatorvos, Csaba, azt tanácsolta, hogy hagyjuk őt békén; a komondor természeténél fogva jó anya, és ösztönösen gondoskodni fog a kölykeiről. Aznap éjfél körül aztán leszakadt az ég, hideg eső kezdett el zuhogni. Könyörögtem Gyöngynek, hogy jöjjön ki a tuják alól, de ő csak feküdt mozdulatlanul, hatalmas fejét eltökélten a lábai közé hajtva.

Reggel már hajlandó volt a simogatásra, de a kölyköket még mindig óvta. Amikor Csaba a megszokott füttyével jelezte, hogy itt az etetés ideje, Gyöngy hirtelen megjelent a kennel közelében. Én azonnal átmásztam a rácsokon, hogy a kölykökhöz jussak. Nyolc élettelen kis testet találtam, és csak egyetlen élőt. A kocsi fűtését a maximumra állítottam, és a pulóverembe tekerve próbáltam megszárítani a csöppséget. Kisebb volt, mint a tenyerem.

Koraszülöttek, túl sokan voltak, mondta az állatorvos, nem menthető a megmaradt sem, de Gyöngy érdekében próbáljam elérni, hogy szoptassa.

A kicsi nem tudott szopni. Csaba gyorsan elrohant cumisüvegért, tápszerért és kecsketejért. A kisujjamra cseppentettem egy-egy adag tápot, és órákon át a csecsemő nyelvére kentem. Ő pedig nagyon megszerette az ízét és az illatát. Eleinte kanállal próbálkoztam, de végül a cumival sokkal ügyesebben boldogult. Vakon, rózsaszín orrocskáját emelgetve bújt a cumihoz, szopogatta, mintha csak egy titkos kincset fedezett volna fel. Néha elálmosodott, hiszen ennyitől is nagyon elfáradt. Az éjszaka folyamán énekelve sétáltam fel-alá a nappaliban, a szívemhez ölelve ezt a csöpp kis testet, hogy el ne aludjak. Negyedóránként finoman ébresztettem, ő pedig nyelt egy kortyot, majd újra mély álomba merült.

Másnap egy hatalmas sírással köszöntötte a világot az első pisi, majd nem sokkal később a kaki is megérkezett. Az apró kis csoda szépen összekente magát, és én, a boldogságtól eltelve, vele együtt zokogtam örömömben.

Az állatorvos azt mondta, most már 5 százalék az esély, hogy megmarad.

Szerettem volna, ha boldogan létezik.

Ő egy igazi harcos volt, aki sosem adta fel a küzdelmet.

Egyre magabiztosabban és ügyesebben kezelte a cumit.

A harmadik éjjel jött el a fordulópont. Görcsök rázták a kis testét, hányt, fosott, sírt, orra száraz volt, köhögött. Masszíroztam a pocakját, beszéltem hozzá, hogy kicsibaba, szedd össze magad, segítek, maradj meg, ringattam, énekeltem, forralt vízzel itattam, kanállal etettem, mostam a kis popsiját. Hajnalban ájultan elaludtunk a fotelben és arra ébredtem, hogy a nyakamba fúrja nyirkos orrocskáját. Onnantól mindig ezt tette, később is így aludtunk.

Örömmel indultam Gyöngy felé, hogy szoptatni tudjam. Sajnos azonban Gyöngy megbetegedett. Hiába próbáltam fejni a tejet, a láz mégis rátört. Barátnőm ajánlotta egy tapasztaltabb állatorvost, így hát beraktuk Gyöngyöt a kocsi hátsó ülésére, a kisbabát pedig az ölemben tartottam. A legnagyobb délutáni dugóban küzdve 40 kilométert tettünk meg a főváros túlsó oldalára.

Egy hétig tartó küzdelem várt rám, mivel Gyöngyöt injekcióznom kellett, ami a komondornak fel sem tűnt, de az antibiotikum lenyomása már más tészta volt; abba ő nem akart beleegyezni. Annyira bízott bennem, én pedig annyira bíztam benne, hogy bár a fél karom a szájában volt, tudtam, hogy inkább megfullad, mint hogy megharapjon. Szerencsére Gyöngy gyorsan regenerálódott, és egyre többször vittem ki az újszülöttet a kennelbe, hogy próbálják meg a szoptatást. Nyomogattam Gyöngy emlőit, és a picit tuszkoltam a tejhez. Végül a nyolcadik nap környékén sikerült is a dolog, titokban, mert egyik alkalommal váratlanul egy jóllakott, kimerült csecsemőt hoztam be, aki rögtön összekakált, majd a nyakamba bújt és elaludt. Innentől kezdve nemcsak kakás voltam, hanem kutyatejszagú is, ami egy egészen új szintet jelentett a hétköznapi életemben.

Csaba a tévé előtt ült, miközben a baba észrevétlenül bebújt a pulóvere ujjába. Lassan felkúszott a könyökéig, ahol kényelmesen elhelyezkedett és álomba szenderült. Csaba annyira meg volt zavarodva a kis jövevény jelenlététől, hogy még a légzését is visszafojtotta, mozdulni sem mert, nehogy megzavarja az álmát.

Elhatároztam, hogy a kisbabámnak kéthetes koráig nem adok nevet, mert ha netán nem maradna velünk, talán így könnyebb lesz elengedni. Két hét elteltével, napfelkeltével a háttérben, csodálatos kék szemeivel nézett rám, amikor felemeltem őt. Ekkor megszületett a döntés: mától van neve, te vagy Hajnal.

Addigra már a nappaliban aludtunk, Csaba kivette a martacokat az ágyból, leraktuk a kőre, ment a padlófűtés, Hajnalnak pedig mellettünk az összehajtogatott rózsaszín fürdőköpenyem zsebe volt az ágya. Még mindig kétszer etettem éjjel, pont úgy viselkedett, mint egy embergyerek, evés után nagyot kakilt, visított, amikor kimostam a popsiját, majd a nyakamba bújt és újra elaludt. Szuszogása babaillatú volt.

Egyre ügyesebben kacsázott a konyhakövön, nappalait az anyjával, éjszakáit pedig velem, a pótanyjával töltötte. Szépen hízott, és egyre nehezebb volt megmérni a konyhai mérlegen, mert folyton kimászott a tálból. Felfedezte a macskát, Shella a kertben élt, és féltékenyen prüszkölt az erkélyajtón át, amit Hajnal izgalmas új játéknak tekintett. Egyébként is imádott rosszalkodni. Kedvenc időtöltése az volt, hogy befúrta magát a matracaink alá, ahogy Csaba fogalmazott, "metrózott", míg mi pánikban, ugrásra készen aludtunk, hogy véletlenül se feküdjünk rá.

Amikor a fiammal összebújtak, elolvadtunk. A két gyerek, néztünk egymásra büszkén.

A hajnal orrocskája lassan sötét árnyalatot öltött, miközben szőre egyre dúsabbá és ragyogóbbá vált. Elérte azt a súlyt, amelyre születésekor vágyott, majd ezt is túlszárnyalta. Már vidáman szaladgált a kertben, harcba szállva a pitypangokkal. Gyöngy óvatosan pöckölte el a pocoklyuk közeléből, míg Torma büszkén feszített, mint egy kamasz, aki első lövésére készül, és boldogan várja, hogy apává váljon.

Lassan kezdett kialakulni a normális életünk, amikor egy forró nyári éjszakán Hajnalt Gyöngynél hagytam. Ők békésen aludtak, míg én feszülten forgolódtam az ágyban, tele aggodalommal. Reggel, Gyöngy a szájában tartva a lányát, odahozta nekem, és a kezembe helyezte, miközben egy bájos, mosolygós képet festett az arcára.

Teltek a napok, Hajnalt megtanítottuk tálkából inni, mert apró fogaival szétrágta a cumikat, Csaba labdát guritgatott neki, a kicsi boldogan csúszkált fenéken a konyhakövön, gömbölyödött, és határozottan kezdett kutyaformát ölteni.

Pont egy hónapja volt, amikor vendégek érkeztek hozzánk, kisgyerekek kíséretében, hogy megöleljék a kicsi babakutyánkat. Hajnal, a kis csöppség, teljesen belemerült a játékba a kertben, és amikor végre elfáradt, visszavittük az anyjához a zárt kennelbe, hogy pihenhessen. A vendégek távozása után viszont hirtelen nem találtuk sehol. Órákig kerestük, Gyöngy és Torma is velünk tartottak, szaglásztak mindenhol. Ahogy lassan besötétedett, elemlámpákkal világítottunk a bokrok alá, mindent feltúrtunk, hátha rátalálunk.

A fiam felfedezte, hogy a lámpa fényében Gyöngy impozáns bundája közé bújva ott lapul Hajnal aprócska teste.

Baleset. Egy váratlan pillanat, amikor a világ egy másodpercre megáll, és a normális élet fonalai szétfeszülnek. Az események láncolata, ami az előjelek figyelmen kívül hagyásából fakadhat, vagy egyszerűen csak a balszerencse szeszélye. Az emberek arcán a meglepetés és a félelem, a zaj, a zűrzavar, és a feszültség egyvelege. Az élet kiszámíthatatlan, és néha a legváratlanabb helyzetekben találkozunk a saját határainkkal. Egy baleset nemcsak fizikai következményekkel jár, hanem lelkileg is nyomot hagyhat, emlékeztetve minket arra, hogy minden pillanat értékes, és sosem tudhatjuk, mit hoz a következő másodperc.

Valamilyen módon a csigás szőr körbefonódott a nyakán, és végül ez okozta a fulladását.

Azon a különleges napon, amikor először hallatott ugatást, egy varázslatos átalakulás zajlott le benne – a csecsemőből igazi kutyává vált.

A fiam masszírozta, fújta kétségbeesetten a levegőt a szájába, de Hajnal teste már merev és hideg volt.

Egy fadobozban temettük el, az árnyas fák alatt, jó mélyre elásva, két nagy sóskúti kő alá.

Gyöngy hónapokon át, sűrű nyüszítéssel ébresztett reggelente, minden alkalommal azt a kérést ismételve, hogy hadd adhassam neki a lányomat, ahogy már régóta szokásává vált.

Sokat gondolkodtam akkor is, azóta is, miért jött Hajnal az életünkbe.

Kaptuk?

Kaptunk egy kis lelket, aki nem volt se kutya, se gyerek, csak egy védelemre, szeretetre szoruló ártatlanság, hogy megéljük, milyen adni, anélkül, hogy áldozatnak éreznénk?

Egy apró szikra érkezett hozzánk, hogy mélyebben értékeljük az élet csodáit?

Talán ajándékba kaptunk egy cseppnyi lelket, hogy fejlődhessünk és jobbá válhassunk?

Nem tudom...De köszönöm.

Lehetett volna akár dalmata, puli, bulldog, vagy bármilyen más fajtájú kutya, de a mi kis kedvencünk igazi különlegesség: egy komondor volt.