Ez a valaha írt legcsodálatosabb mű a magyar nyelv történetében!
A Sinistra körzet kétségtelenül a magyar irodalom egyik legkiválóbb alkotása. Ha elfogadjuk, hogy a szövegeknek létezik egy transzcendens, tökéletes változata - akár a végtelen variációk örök körforgásában -, akkor Bodor Ádám 1992-ben megjelent műve e mestermű megtestesítője. Minden egyes kifejezés a helyén van, és a szöveg által megkövetelt mértékben van jelen: sem több, sem kevesebb. Mégis, ezt nem olvashatjuk egy statikus monolitként. A Sinistra varázsa abban rejlik, hogy sosem tapasztalhatjuk meg kétszer ugyanazt a szöveget, és nem járhatjuk be ugyanúgy a felfedezés útját. Több mint húsz esztendeje kísér a kötet, évente többször is újra és újra felfedezem, így a változásokat a saját élményeimen keresztül érzékelem.
Ahhoz, hogy a fellengzős megállapítás valódi tartalmat nyerjen, érdemes alaposabban megvizsgálni a mű hátterét. Bodor Ádám 1936-ban Kolozsvárott látta meg a napvilágot. A második világháború végén Budapestre került, de a népi demokrácia valódi arcát már korán megtapasztalta: édesapját, aki bankigazgató volt, a Márton Áron vezette koncepciós per keretében öt év börtönbüntetésre ítélték. Néhány évvel később maga is a bíróság előtt találta magát, amikor a röplapok terjesztése miatt két évet kapott, és mindössze 16 évesen a hírhedt szamosújvári börtön rácsai mögé került. Szabadulása után gyári munkásként kereste kenyerét, majd a református teológiai tanulmányok felé fordult, nem annyira vallási elhivatottságból, mint inkább kényszerűségből. Az 1960-as évek végén szabadfoglalkozású íróvá vált, 1982-ben pedig Magyarországra költözött. 1991-ben elnyerte a Holmi novellapályázatát, amelynek győztes írásából később a Sinistra körzet egyik fejezete született. Ezzel elérkeztünk a műfaji dilemmához: a kötet alcíme - Egy regény fejezetei - azt sugallja, hogy amit olvasunk, az egy teljes alkotás darabkáinak összessége. Tehát nem csupán novellák gyűjteményéről van szó, hanem valami olyanról, ami talán sosem volt teljes egészében megvalósítva.
Valójában azonban létezik, és a fejezetek a körzet eseményeiből merítenek. Egy misztikus, de egyben fájdalmasan valóságszerű kelet-európai terület történetéből, amely pontos koordináták nélkül, akárhol megbújhat Lengyelország, Ukrajna vagy Románia és Moldova határvonalán. Erre a ködös tájra érkezik az idegen egy tavaszi napon. Jó okkal kerekezik át a Rotunda-hágón, hiszen rég elveszett fiát próbálja felkutatni, aki évekkel ezelőtt tűnt el. Bár végül rátalál egyetlen élő rokonára, Sinistra már addigra teljesen magába szippantotta, és az embertelenség rendszerének részévé vált. Csak egy lehetősége marad: menekülnie kell.
A körzet egy határvonal mentén elhelyezkedő zóna, ahol a túlélési praktikák a különböző elnyomó rendszerek hatására formálják meg a mindennapokat. Az élet minősége a hatalom kiszámíthatatlan szabályainak elfogadásától függ, sőt, még a névadás is egy abszurd módon felépített rendszer keretein belül zajlik, amely szigorúan meghatározza a létezés kereteit.
"- Szóval maga az.
- Én.
- És mi a neve?
- Nem tudom. Elvesztek az irataim.
"Rendben van, örömmel hallom! Minden a legnagyobb rendben."
Az idegen sorsa a körzet katonai parancsnokának döntésén múlik, aki név nélkül hagyja hátra. Az álnév - Andrej Bodor - a dögcédulára kerül, és ezzel az identitásának lényege egyben a hatalom szolgálatába áll. Mert ha mások rendelkeznek a nevével, akkor az akaratát is meg lehet semmisíteni, bármikor.
Ez a mű nem csupán egy kegyetlen disztópia a diktatúrák lelkeket felfaló mechanizmusáról; a Sinistra körzet ennél jóval bonyolultabb és színesebb. Bodor Ádám éleslátó humora mindezt mesterien tükrözi. Már azzal a szimbolikus lépéssel, hogy a főszereplőjének a saját családnevét adja - ráadásul hamis identitásként - felforgatja az elnyomó rendszer logikáját. De ez csupán a kezdet; a narrátor - akit hol Andrej Bodornak, hol egy külső megfigyelőnek ismerhetünk meg - olyan élénk és ironikus képet fest a körzetről, amely a paródia határát súrolja. A buja tájban, ahol a katonai diktatúra uralkodik, a rációt folyamatosan felülírják a parancsuralom őrült követelményei.
Ha az ezredes úgy határoz, az éppen aktuális évet kímélheti a vidéket sújtó járvány, amely talán csupán a hatalom által megálmodott rémálom. A biztosíték kedvéért azonban a korábban makulátlan állapotban lévő vezetőket mégiscsak karanténba helyezik – a kunyhójukat lángra lobbantják, hogy a veszélyt elhárítsák. A groteszk helyzet azonban megmarad: a parancsnokokat mégis utoléri a titokzatos kór, hiszen az elnyomás csak akkor lehet teljes, ha az elnyomó is megtapasztalja a félelem szorítását. A helyi fényképész, aki szintén ezredes, "a láztól elernyedve, kiterülve, körbeállva, lécekkel megerősítve" várja a sorsát. Így zárja be a hatalom a testet: parancsokkal, félelemmel és opportunizmussal cövekeli körbe a veszélyesnek ítélt áldozatát. Fölöttük pedig a környék baljós dombjai tornyosulnak. De Sinistra végül mégis elbocsátja Andrej Bodort "egy fergeteges tavaszi napon". Nem csupán egyszer: az első és az utolsó fejezet végén is újra és újra elmeséli távozását, néhány apró, ám annál jelentősebb eltéréssel. Mintha a menekülés folyamata örökké visszatérne – és mindig némileg átalakulna –, mintha a diktatúra súlyos kötelékeiből való állandó szökés lenne az egyetlen igazán hiteles létezési forma.
És itt lép a képbe a Sinistra körzetet bejáró olvasó, akit ugyancsak megnyom a zóna súlyos atomszférája. Mert bár az olvasás során a bezártság számunkra szükségszerűen megnyílásként mutatkozik, nem szabadulhatunk a diktatúrából - ami azt jelenti, hogy magunk is állandó menekülésben létezünk. Ám fogságunk és így szökésünk természete észrevehetően változik. A főhős idomulása a hatalomhoz egyre ismerősebb aktusként tűnik fel, alkalmazkodása az abszurditásában is embertelen szabályokhoz pedig már-már a valóság referenciájaként.
Nem állítom, hogy a félelem súlyos permetjeit kibocsátó határvidéki parancsuralomban olvassuk a szöveget, de Andrej Bodor örök menekülése egyre otthonosabb lehet számunkra. Három évtized alatt belaktuk Sinistrát.
