Joaquin Phoenix és Pedro Pascal a legmegosztóbb Cannes-i filmben egymás torkának esnek, feszültséggel teli összecsapásuk pedig mindenkinek megosztja a véleményét.
Cannes-ban lehetőségünk nyílt megismerkedni az Eddington című filmmel, amely Ari Aster provokatív szatírájaként robbant be a köztudatba. A mozi nem csupán a vizuális élményeivel, hanem mély társadalmi és pszichológiai rétegeivel is magával ragadott minket. Aster mesterien szőtte össze a humort és a kritikát, miközben a modern világ abszurditásait tálalja. A film feszültsége és szatirikus élcelődése olyan kérdéseket vet fel, amelyek minden nézőt elgondolkodtatnak. Kritikai szemmel nézve az Eddington merész kísérlet a konvenciók feszegetésére, és a Cannes-i közönség máris nagy lelkesedéssel fogadta.
Alig néhány hónappal a koronavírus-járvány kitörése után megérkezett a karanténfilmek első áradata. Eleinte csupán amatőr próbálkozások születtek, később azonban a téma beszivárgott a mainstream filmes világba is, de a Nagy Covidfilm még mindig váratott magára. Öt évvel a világjárvány kezdetét követően már ideje lenne tágabb perspektívából, többféle nézőpontból is feldolgozni az eseményeket, ám a filmesek úgy tűnik, még mindig tartanak a témától. Talán joggal érzik, hogy a közönség egyelőre nem kíván emlékezni erre a nehéz időszakra, nemhogy még pénzt is áldozzon arra, hogy emlékeztessék rá. Ha el is jön a számvetés ideje, az valószínűleg nem mostanában várható. Ezért sem volt különösebben nagy az izgalom Ari Aster hívei körében, amikor bejelentették, hogy a rendező új filmje, az Eddington, tudatosan a COVID-19 első hónapjaiban játszódik. (Talán éppen ezért sikerült gyanúsan könnyen jegyet szereznünk a film cannes-i vetítésére.)
A karrierje első két alkotása, az Örökség és a Fehér éjszakák után Aster neve már súlyosan összefonódott a horror műfajával. Az Amitől félünk című filmjében is bőven fellelhetők a borzalmak, ezért joggal feltételezhettük, hogy az Eddington esetében is várható valami szürreálisan hátborzongató. Az emberekben élhetett a gyanú, hogy a járványhelyzet csupán egy álca, mögötte pedig még mélyebb, sötétebb rémségek húzódnak meg. A film első félórája alatt ez a tudás feszültséget teremt, hiszen Aster eddigi munkássága alapján folyamatosan azt várjuk, hogy mikor fogja elengedni a gyeplőt és belecsapni a lecsóba. Időbe telik, míg világossá válik, hogy ezúttal valóban "csupán" egy gonosz szatírát teremtett. De szerencsére nem csupán a járványintézkedések vagy a maszkviselés abszurditásain szeretne ironizálni; sokkal mélyebbre kíván ásni. A pandémia valójában csak egy ürügy arra, hogy...
Egy új-mexikói kisváros, Eddigton, a tökéletes színhelye a tétel bemutatásának, ahol a pandémia még nem ütötte fel a fejét, de a szigorú járványügyi intézkedések már életbe léptek. A nyilvános zárt terekben kötelező a maszk viselése, amit a lakosság többsége elfogad, csupán néhány lázadó, köztük a város asztmás seriffje, Joe Cross (Joaquin Phoenix) vonakodik a szabályok betartásától. Joe, aki először csak szavakkal próbálja megkérdőjelezni az előírásokat maximálisan betartó polgármester, Ted Garcia (Pedro Pascal) döntéseit, hirtelen felindulásból bejelenti, hogy megpályázza a városvezetői posztot. Ahogy kibontakozik a kampány, a néző számára világossá válik, hogy a két férfi közötti feszültség nem csupán a kézfertőtlenítő használatának megítéléséből fakad, hanem egy régi, fájó eseményre is visszavezethető, amely szorosan kapcsolódik Joe feleségéhez, Louise-hoz (Emma Stone).
Néhány elemzésben a filmet "kortárs westernként" emlegetik, ami jól tükrözi a cowboykalapos Joe és Ted összecsapását. Az Eddington azonban nem csupán a két férfi párbajára épül; a történet során szinte végig Joaquin Phoenix karakterének szemszögéből tekintjük a történéseket. A polgármesteri posztért folytatott kampány csupán egy szál a sok közül, és a film nem csupán a COVID-19 helyzetre reflektál, hanem szélesebb társadalmi és kulturális kérdéseket is boncolgat.
A történet idején a Black Lives Matter mozgalom újraéled, és a George Floyd meggyilkolása után kirobbant tüntetések hatására a helyi fiatalok is bekapcsolódnak a mozgalomba. A dühödt aktivisták csoportja a seriff irodája elé vonul, ahol elmondják az összes jól ismert szlogent és hívószót, amit az országos demonstrációkon hallottak. Különösen figyelemre méltó az a jelenet, amikor a "fehérségük" miatt magukat ostorozó tüntetők körbeállják a seriffhivatal egyetlen fekete rendőrét, és harsányan vádolják, hogy elárulja a közösségét. Az író-rendező ügyesen elkerüli, hogy a magukat a "történelem jó oldalán" állóknak gondoló karakterek szájába olyan mondatokat adjon, amelyek nem hangzottak el a BLM-demonstrációkon, így megőrzi a mozgalom mögött álló ideológiát. Azonban a hasonló helyzetek bemutatásával világosan rávilágít arra, hogy az erényfitogtatás milyen könnyen fordulhat fundamentalizmusba, még akkor is, ha az alapja egy nemes cél, mint az antirasszizmus. Ezen kívül az egyik mellékszálon kiderül, hogy vannak olyanok, akik csupán a látszat kedvéért öltözködnek aktivistának, mert úgy vélik, hogy ez segíthet nekik a párkeresésben.
Ellenpontként egy másik szélsőséges csoportosulást is felmutat Aster, amelyet ugyanúgy elnyel a saját nyúlürege. A seriff maszkszkepticizmusa ugyan még nem ez a kategória, de a feleségét és az anyósát teljesen beszippantják a coviddal, a kormánnyal, a "mélyállammal" és a globális pedofilhálózattal kapcsolatos netes konteók, hogy aztán még egy karizmatikus online szektavezér (Austin Butler) bűvkörébe is belekerüljenek - és ha innen nézzük, máris könnyű megtalálni a közös pontot a Fehér éjszakák szektás folkhorrorjával.
Talán felesleges is külön említeni, hogy Joaquin Phoenix ismét remekül hozza azt a karaktert, akiről az ösztönei árulkodnak, és aki a "nem éppen a legélesebb kés a fiókban" típust testesíti meg. Az ő figura tele van frusztrációval, amely a borítékolható végkifejlet felé vezet. Az Oscar-díjas színésznek ezúttal nem csupán a pszichés összeomlás különböző fázisait kell megjelenítenie, hanem a komikus oldalát is előtérbe kell helyeznie, hiszen az Eddington éjfekete tragikomédiaként is értelmezhető. Ugyanakkor, akárcsak a Phoenix által játszott Amitől félünk esetében, Aster most is hajlamos a finálé túlnyújtására, ami egy kicsit elvonja a figyelmet a film erősségeiről.
Egy különösen érdekes oknyomozó írásra lenne szükség, hogy feltárjuk, miként jutott az A24, a nagy bukás után, szinte azonnal újabb lehetőséghez Aster számára, hogy egy sztárokkal teli, presztízsfilm rendezésére adja a fejét. Utólag viszont már örömünkre szolgál, hogy a stúdió bizalmat szavazott neki. Bár lehetséges, hogy az új filmje a híres nevek ellenére sem fogja elérni a várt kereskedelmi sikerességet, a helyzet bonyolultságát csak fokozza, hogy Trump második eljövetelével a kultúrharc frontjai még inkább megmerevedtek az Egyesült Államokban. Az utóbbi öt évben, a járvány kitörése óta, a társadalom polarizáltságának rémtörténete sem veszített aktualitásából.
