Depresszív karácsony: Az egyik barátom szinte az életét is elveszítette miatta.

Mindig is sejtettük, hogy Levente nem lehet a boldogság egyetemes szobrának ihletforrása, ám senki sem gondolta volna, hogy ennyire mély érzelmek rejlenek benne.

A mindig szomorú kiskutya-tekintet már-már a védjegyévé vált, vidámabb korszakaiban szívesen csajozott is ezzel az űzött állat-technikával, ha viszont az üvegbúra ráborult, a szeme fényesebb lett és mélyebb. Ilyenkor nem szívesen mozdult ki otthonról. Rengeteget játszott számítógépes játékokkal, csetelt, olvasott, nézte a falat. Ezekről az időszakairól mindig utólag mesélt, miután elmúltak, és kifejlesztett rájuk egyfajta bagatellizáló hangsúlyt, ami miatt mindannyian úgy tekintettünk a vallomásokra, mint Levi személyiségének kicsit sötétebb oldalára, és nem úgy, mint valami komoly, félelmetes dologra, ami tragédiába is torkollhat.

Huszonéves korunk végéhez közeledve, a harminc küszöbén, egyikünk sem érezte magát igazán boldognak. Egyetemi baráti társaságként öten voltunk, akiket régi kötelékek fűztek össze, de valahol mélyen úgy hittük, hogy a bűvös hármas határvonalát már magabiztosan átlépjük. Az élet azonban más forgatókönyvet írt. A sodródás, mint egy megállíthatatlan áramlat, egyre inkább elhúzott minket egymástól. Alibimunkákba menekültünk, míg volt, aki párkapcsolatban élt, de a többségünknek ez az opció is elérhetetlennek tűnt. Levinek sem volt könnyebb dolga. Még mindig az anyjával élt, otthonról dolgozott, és mindössze néhány forintot keresett. Aztán, ahogy teltek a napok, egyre inkább magányba burkolózott. Ritkán csatlakozott hozzánk, mintha a csend lassan felemésztette volna.

Azon a mesés szentestén összegyűltünk mi, egyetemi barátok, hogy közösen ünnepeljünk, mert úgy éreztük, ez a közös élmény sokkal értékesebb, mint a szülői környezet. Levit is próbáltuk hívni, de sajnos sem a telefonjára, sem a csevegőalkalmazásainkra nem reagált; úgy tűnt, mintha teljesen eltűnt volna a világból. Emlékeztem, hogy korábban is csinált ilyet, úgyhogy nem volt okunk különösebben aggodalmaskodni. Azt hiszem, most épp nem vágyik a társaságra, és inkább az anyjával tölti a karácsony estéjét – igen, ez Levi, nem meglepő. De bízom benne, hogy hamarosan túllép a dolgokon, és legközelebb már velünk ünnepel.

Jó sokat ittunk, tíz körül tántorogtunk ki a kocsmából, egyikünk még hányt is a rossz minőségű pancsolt puncstól. És ekkor vetettem fel - esküszöm, nem tudom, milyen isteni sugallatra -, hogy látogassuk meg Levit, hisz nem lakik messze. Ha a hegy nem megy Mohamedhez... Nem kellett rábeszélni a többieket sem, mind jópofának tartották az ötletet. Úgyhogy nagy röhögések közepette elvánszorogtunk a házhoz, ahol a barátunk lakott.

A bérház impozáns méretekkel bírt, a legtöbb ablakban élénk piros és kék ledfüzérek csillogtak, mintha ünneplésre készültek volna. Leviék ablaka azonban sötéten tátongott, mint egy elhagyatott hely. Megnyomtuk a kapucsengőt, de csak az üres csend válaszolt. Ismételtük a próbálkozást, de a hívásunkra nem érkezett visszhang. A harmadik kísérlet sem hozott változást, a csend továbbra is körülölelt minket, mintha a ház is hallgatásra ítélte volna magát.