"De fantasztikus lenne, ha úgy érezném, hogy néhány dal képes lenne túlélni engem" - 10 legkedvesebb Szörényi slágerem.

Szörényi Levente zenei életműve olyan gazdag és sokszínű, hogy valóban nehéz lenne mindent egyetlen cikk keretei közé szorítani; egy egész könyv sem lenne elegendő. Az Illés és a Fonográf legendás együttesek mellett három szólóalbumot is létrehozott, és zeneszerzőként olyan neves előadóknak írt, mint Koncz Zsuzsa, Kovács Kati vagy Sebestyén Márta. Ezen kívül filmzenék és rockoperák sokaságának megalkotása fűződik a nevéhez. Az alábbiakban bemutatott tíz dal tehát csupán egy szubjektív válogatás e rendkívüli zenei örökségből, amely számomra különösen kedves.

A hatvanas évek elején Magyarországon a magyar nyelvű éneklés nem volt éppen menő, sőt, inkább ciki kategóriába tartozott. A közönség szeme előtt csak a nosztalgikus, felnőtteknek szóló táncdalok lebegtek. Ezért az akkoriban színre lépő beatzenekarok gyakran angolszász együttesek dalait másolták, hogy elnyerjék a fiatalok tetszését. Ezen a helyzeten változtatott meg Szörényi Levente és Bródy János 1965 nyarán a Nógrádverőcei KISZ-táborban, amikor nekiláttak saját, magyar nyelvű dalok írásának. Ezzel új fejezetet nyitottak a hazai zenei életben, és ezzel elindították a magyar rockzene aranykorát.

1966 tavaszán a Magyar Rádió egy különleges amatőr beatzenekari versenyt hirdetett, amelyre három angol és három magyar dallal lehetett nevezni. Míg a többi zenekar a dalok megalkotásával küzdött, Szörényiék már bőséges repertoárral rendelkeztek, így könnyedén álltak az esemény elé.

Az "Oh, mondd" alapriffje egyértelműen emlékeztet a Kinks ikonikus "You Really Got Me" dallamára. Már ebben a korai műben is jól látszik, hogy Szörényi nem csupán egy átlagos beat-zeneszerző: ambíciói és tudása messze túlmutatnak az elvárható kereteken. Itt nem csupán három akkord játéka figyelhető meg, hanem három különböző hangnem váltakozása is, ami abban az időszakban, a beat zene világában, igazi újdonságnak számított, mind belföldön, mind nemzetközi szinten.

Bár az "Árnyékban jártál" kezdetű középrész kissé olyan érzést kelt, mintha egy másik dalból emeltek volna át egy fragmentumot, a váltás mégis zseniálisan működik. Ez a részlet remekül megtöri a bluesrockos reszelést, friss színt hozva a zenei élménybe.

A felvett szám fésületlensége abszolút a "hosszúhajú huligánok" stílusához illik, ami nem meglepő a korabeli felnőtt közvélemény szemszögéből. Levente hangja még mindig eléggé nazális, a zongora hangzása szinte teljesen háttérbe szorul, míg a dobfillek néhol indokolatlanul tűnnek fel, mintha csak hirtelen ötletek lennének. A gitárok megszólalása is hagy némi kívánnivalót maga után, összességében egy kicsit kaotikus, de éppen ez adja a varázsát.

Az egész légkört mégis permeálja a klubzene lüktetése, a fiatalos lázadás szelleme és a merész provokáció.

A hatvanas évek második felében az angolszász zenekarok, majd a hetvenes évek elejére a magyar előadók is elértek arra a pontra, ahol a háromperces daloknál nagyobb, komplexebb zenei kompozíciókban kezdtek el gondolkodni. Ez a változás párhuzamosan zajlott a beat zene alkotóinak felnőtté válásával, akik a művészet világába léptek. Ekkor már nem csupán a napfény és a szerelem volt a téma, hanem mélyebb, sokszínűbb érzelmek és gondolatok kifejezése is.

1971-ben az Illés zenekar egy különleges rock-oratóriumot alkotott, amely egy lemezoldalon keresztül tiszteleg az ENSZ Emberi jogok nyilatkozatának. A kiáltvány szövegét Mensáros László adta elő, miközben a zenekar minden egyes dalával reagált a szöveg mondanivalójára. Különösen emlékezetes a "Virágok tengere", amely az oratórium talán legfényesebb ékköveként tündököl.

Az alap gitárriff azonnal magával ragadja a hallgatót, és csupán egy aprócska hasonlóság árnyékolja be, hiszen emlékeztet a Zombies klasszikusára, a Time of the Season-re. A folyamatos gitár-zongora motívumot egy letisztult, egyszál gitáros refrén szakítja meg, ami friss színt visz a dal dinamikájába. A finoman disszonáns kíséret pedig mesterien aláfestette Bródy szókimondó, provokatív líráját, amely még inkább felerősíti az üzenet hatását.

"A hatalom szeretete, nem a szeretet hatalma."

A zene és az előadás atmoszférája sokkal inkább nyugtató és letisztult. Szörényi énekstílusa itt már technikásabbra vált, igazi rockos hangzást képviselve. A dal egyik legmeghatározóbb eleme a bugyborékoló, Leslie szekrényes gitár, amely különleges színt ad az egész számnak. A gitárszóló rendkívül kifejező, remek improvizációs pillanatokkal, bár az ismétlések számának növelése számomra kicsit túlzásnak tűnik.

Ez a dal az 1969-es Miért hagytuk, hogy így legyen? kislemez B-oldalán jelent meg, és eredetileg a Forradalmi Ifjúsági Napokra írták. Társadalomkritikus hangvétele miatt viszont az állam gondosan elhallgatta. A 68-as prágai tavaszról megemlékező Miért hagytuk, hogy így legyen? című nemzedéki himnusz mellett amúgy sem rúghatott labdába... Vagyis lemeztűbe.

A rockzene történetében szinte minden korszak tanúja lehet annak, hogy amikor a divatos stílusok kezdenek unalmassá válni, a zenészek gyakran visszanyúlnak saját népzenei gyökereikhez. Magyarországon ez a folyamat különösen érdekes, hiszen a hatalom időnként támogatta ezt a visszanyúlást, talán abban a reményben, hogy ezzel kordában tarthatja a nyugatról érkező "mételyt". Szörényi Levente viszonylag korán felfedezte a népzene varázsát, és elkezdte beépíteni annak elemeit, hangzásait és hangszereit az Illés zenéjébe. Ennek a törekvésnek egyik kiemelkedő pillanata volt az „Amikor én még kissrác voltam” című szám, amely a 68-as táncdalfesztiválon öt díjat nyert, így nemcsak a közönség, hanem a szakmai körök elismerését is kivívta.

A Március, 1848 nem csupán zenei világával, hanem szövegének tartalmával is mélyen kapcsolódik a magyar történelemhez és a magyar nép sorsához. E mű révén egy új irányt mutat meg, amely előkészíti az utat olyan nemzeti rockoperák számára, mint a Kőműves Kelemen vagy az István, a király. Ezen alkotásokban is felsejlik a hazafias érzelem és a történelmi tudatosság, így a Március, 1848 fontos lépcsőfok a magyar színpadi művészet fejlődésében.

A bevezető a Rákóczi-induló egyik meghatározó motívumát idézi meg, mintha egy régi népballadából lépett volna elő az énekdallam. A sántikáló verzék dinamikus, rockos refrénekre váltanak, hasonlóan Hegel és Marx történelmi dialektikájának feszültségéhez. A lebegő, pszichedelikus középrészben a citera és a dúdolás kettőse egy fáradt, háborúk és szegénység sújtotta nemzet képét festi elénk, amely mégis képes a mulatozásra, ahogy a furulya szólója is sugallja.

1973-ban az Illés együttes felbomlása megtörtént, ami mögött művészi indokok és a titkosszolgálat ármánykodásai is álltak. Eközben Szörényi a kezében élete első kék útlevelével elindult egy nyugat-európai körútra. Ezen az úton formálódott meg az Utazás című szólóalbum elképzelése. Ahogy nemrégiben egy beszélgetés során kifejtette, a country stílus választása az albumhoz tudatos döntés volt. Véleménye szerint az amerikai road zene sokkal inkább illeszkedett a koncepcióhoz, mint a magyar népzene.

Az album kíséretét a később ikonikus Fonográf biztosítja, Papp Gyulával, a Muszty-Dobay házaspárral és a Mikrolied Vokállal kiegészítve. Szörényi véleménye szerint a Fonográf döntését, hogy az Utazás után is a country műfajához ragaszkodott, Tolcsvay László hozta meg. Ugyanakkor valószínű, hogy az ő személyes vonzalma is hozzájárult ehhez a választáshoz. Az Illés utolsó dalai között ugyanis számos blues és countryrock elemet találunk, amelyek szintén tükrözik ezt a zenei irányvonalat.

Az „Utazás” című dal egy viszonylag egyszerű, négysoros versszakot ismétel nyolcszor, mégis távol áll a monotonitástól. Minden egyes versszak új hangszerrel gazdagodik, így a zene fokozatosan építkezik. A végén egy masszív, kissé zűrzavaros hangzás alakul ki, amelyet az akusztikus gitárok és a dallamos dúdolás finom, letisztult befejezése zár le. Ez a dinamikus váltakozás gyönyörűen tükrözi az utazás során felhalmozódó élményeket, majd a hazatérés csendes nyugalmát.

Az albumot betiltották, mert a cenzúra úgy ítélte meg, hogy a borító és a cím utalást tesznek a kábítószerekre. Emellett a címadó dal egyik sorában egy Szajna-parti lépcsőn ülő, kábult fiú marihuánát ajánl fel. Később azonban a lemez egy módosított borítóval, néhány hónappal később újra forgalomba került.

Ez a lenyűgöző, lírai ballada egy elmúló szerelem fájdalmát tárja elénk. A lány már régóta tovább lépett, míg a fiú szívében még mindig ott él a veszteség, tudva, hogy ez az út a helyes. Szörényi, aki őszintén vallja, hogy sosem volt a nők szenvedélyes hódítója, Bródy szövegeit színészi érzékenységgel adta elő. Mégis, minden egyes előadásában beleadta a szívét és a lelkét. Valóban szerette őt, ahogyan azt később meg is osztotta velünk.

A dal igazi ünnepe a zene világában. Szörényi hangja hol lágyan szárnyal, hol pedig a kétségbeesés tüzével lángol. Testvére, Szörényi Szabolcs basszusgitár játéka lenyűgöző, néha Paul McCartney stílusát idézi meg. A dobtémákon pedig egyértelmű, hogy Németh Oszkár keze nyomát érzékelhetjük; minden ütés precíz és ötletes. Az igazi különlegesség azonban a dal elúszása, ahol Móricz Mihály, Papp Gyula és Tolcsvay László szólójátékai egy varázslatos fúzióban keverednek, és Szörényi is teljes mértékben átadja magát a zene áramlásának, elengedve az akusztikus gitár gyeplőjét.

A Fonográf country stílusa mellett létezett egy bluesosabb megközelítés is. A hetvenes évek második felében, amikor Magyarországon a hard rock egyre népszerűbbé vált, ez a bluesosabb vonal is egyre nagyobb figyelmet kapott.

Az "Útközben" egy igazi időutazás a hetvenes évek rockzenei világába. Képes lenne felvenni a versenyt olyan klasszikusokkal, mint a Foreigner, a Journey vagy az Aerosmith. A dal magját - mint minden rendes hard rock számban - egy ütős gitárriff alkotja. Sajnos, a hangzás nem éri el a Deep Purple vagy a Led Zeppelin szintjét, de ezt a magyar stúdiótechnika korlátai okozzák, nem a zenekar tehetsége.

A dal izgalmasan ingadozik a pörgős versek és a lágyabb refrének között, miközben a középrészben mintha egy szellem-vokál merengene: vajon megmaradnak-e az emlékeim a dalaimban?

Bródy János hosszú ideig dédelgette az álmot, hogy egy albumot készítsen Kovács Katinak, ám végül ez a terv nem valósult meg. Legalábbis nem Katival. Helyette Szörényi Levente Adamis Annával közösen alkotta meg Kovács Kati 1978-as „Életem” című lemezét.

Ha bízol bennem, fiam, bár a dallamok és néhány hangszeres motívum a rockosodó Fonográfra emlékeztetnek, mégis sokkal funkysabb az összkép. Ez nem csupán Kovács Kati tehetsége, hanem a kísérő gitár energikus ritmusának, a kongák dinamikus lüktetésének, a pattogós Rhodes-billentyűk játékának és a fúvósok élénk hangzásának is köszönhető.

A dal lenyűgöző, mert olyan érzést kelt, mintha az LGT zenéje elevenedne meg. Szörényi falzett vokáljának némi párhuzama is felfedezhető Karácsony János hangzásával. De ez a szám több, mint csupán egy stílusgyakorlat; igazi művészi kifejezés, amely saját identitással bír.

A párhuzam nem csupán a második szólólemez címének, a Hazatérésnek köszönhető, hanem a hat-hét évnyi angolszász rockzenei felfedezések után Levente ismét az Illés szellemiségét követi, talán még bátrabb formában. Míg az Illés zenéje inkább folkos motívumokat integrált a rock világába, Szörényi most a népzenei hagyományokat gazdagítja rockzenei elemekkel.

A "Hej, barátom" című album 1980-as dalai közül az egyik legpuritánabb hangzású szám; csupán egy gitár és egy tárogató adja a zenei hátteret. Érdekesség, hogy az utolsó versszakot Erdős Péter, az MHV befolyásos menedzsere, eltávolította.

"Sűrű erdő közepében

El nem ér a napsugár

Sűrű erdő, sötét erdő

Engedd szabadjára a gondolataidat, és szórd szét a szavakat, mint őszi faleveleket!

Engedd meg, hogy végre szemtanúja lehessek!

"Fölöttem terül el a végtelen kék égbolt."

Erdős szó szerint átvette a versszak üzenetét. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a lemezgyár és a cenzúra konzisztenciája révén négy év elteltével, a Fonográf búcsúkoncertjén és az abból készült albumon már megjelent a vitatott versszak. Közben az MHV vezetője továbbra is Erdős maradt, névlegesen sem történt változás.

Az István, a király a magyar rocktörténet egyik sarokköve. Csak erről a rockoperáról könyveket lehetne írni. Annak az útnak a csúcspontja, amit Szörényi és Bródy az Illéssel kezdett meg. Nemcsak a folk és a rock házasítása szempontjából, hanem ahogy eljutottak az egyszerű daloktól az István. a király sokrétűségéig. Nyilván ennek is - mint minden másnak is - megvoltak az előképei, és nem csak angolszász példák, hiszen a Rock Színház három évvel korábban már bemutatta a Sztárcsinálókat, és Szörényiék is megírták addigra a Kőműves Kelemen című daljátékot.

István, a király egy olyan pillanatot teremtett, amelyben a magyar nemzeti büszkeség tárogatóját egyesítette a modern rockzene varázsával. Színpadra lépve nem csupán a kompország-lét visszatérő konfliktusáról beszélt, hanem egy új, dinamikus értelmezést is adott az ősi hagyományoknak. Az, hogy ki mennyire volt hiteles ebben a szerepben, és hogy Koltay Gábor rendezése milyen mértékben befolyásolta a zene igazi üzenetét, számos vitát generálhat. Mindezek ellenére, a művek mögött rejlő értékek és az érzelmek, amelyeket közvetítenek, vitathatatlanul jelentősek.

A kiválasztott részlet kiválóan tükrözi a fent említett nemzeti büszkeség gyönyörűségét és egyben elvakultságát, valamint a benne rejlő konfliktusokat is. Azonban a legérdekesebb aspektusa az, ahogyan a csata zenei kifejezésmódja bontakozik ki, a grandiózus himnusz diadalmas hangzásától kezdve egészen a fájdalmakkal teli dudák keserű zúgásáig.

1984-ben tartotta búcsúkoncertjét a Fonográf, és ugyanebben az évben Szörényi Levente is búcsút intett a színpadnak. Azonban egyik búcsú sem bizonyult véglegesen véglegesnek. Hiszen 1986-ban Szörényi Végtelen úton című harmadik szólóalbumán Pálmai Zoltán, Dés László, Csoóri Sándor és Papp Gyula mellett az egykori Fonográf-tagok is részt vettek a zenei kalandban.

A címadó szám szintetizátorral készült hangzása egyértelműen a nyolcvanas évek nosztalgiáját idézi. A dal zenei világa nem csupán magyar elemeket tükröz, hanem inkább keleti hatásokkal is bővül. Szörényi itt, és későbbi munkáiban egyre mélyebbre merült a magyar történelem kincseiben, felidézve a hunok és sumerek örökségét, amely újraértelmezi a múltat.

Ezen régészkedés egyik jellegzetes pontja ez a mantrás refrénű dal, amiből tényleg csak egy mongol énekes orrhangú zümmögése hiányzik.

Ez a blog a NKA Hangfoglaló Program támogatásával jött létre.