Budapest egyik legizgalmasabb helyszíne válhat az atlétikai vébé során megnyitott stadion körüli új parkkal és lenyűgöző futókörrel. A lakosság számára tervezett létesítmény nem csupán sportolási lehetőséget kínál, hanem egyedülálló közösségi teret is ter
A Kvassay-zsilip környéke valódi gyöngyszem, amely eddig inkább csak a melankóliával átitatott ipari épületek és a poros, olajos telephelyek szerelmeseinek vonzereje volt. Én is közéjük tartozom, de sajnos a többség nem osztozik ebben az érdeklődésben. Most azonban egy izgalmas új lakossági bulihelyszín született meg a területen, amely egészen új dimenziót ad a helynek. Ez a különleges helyszín két részre oszlik: az egyik felében egy hagyományos értelemben vett szabadtéri park várja a látogatókat, tele buja növényzettel, sporteszközökkel, egy varázslatos kertmozi élményeivel, lenyűgöző kilátással és a közeli folyópart szelíd hullámaival. Szinte strandhangulatot áraszt, ahol a természet és a szórakozás találkozik. A másik része viszont egy stadion belsejét idézi, de a két világ közötti átmenet olyan észrevétlen, hogy az ember szinte észre sem veszi, hogy a hagyományos parkból egy modern sportlétesítménybe lép. Ez az új helyszín tehát nemcsak a régi romantikát idézi meg, hanem új lehetőségeket is kínál, lehetőséget adva arra, hogy a közönség szélesebb spektrumával ismertesse meg a Kvassay-zsilip varázsát.
A Józsefváros szívében nőttem fel, és gyermekként már elbűvölt a porló beton világának varázsa, a rozsdás vaspálcák és a falakból kinövő ecetfák titokzatos szépsége. Megigézett a beroskadt tetők alól lelógó baljós kátránypapírcsíkok látványa, az olajszag, ami a régi gyárak emlékét idézte, és a régóta kitört gyárablakok, amelyek a múlt sötét titkait rejtették. Második osztályos koromban kezdtem el pecázni, és Attilával, valamint Sancival először a Ludovika-kert kis tavánál töltöttük az időnket. Ahogy a horgászat iránti szenvedélyünk egyre nőtt, úgy merészkedtünk egyre távolabbra: a Hajógyári-szigettől a Népszigeten át a rakparti csatornák befolyóiig, egészen a Kvassay zsilipig. Minden hely otthont adott a búbánatos enyészet és a vidám dunai élet kontrasztjának, de egyik sem tudta felülmúlni a Kvassay körüli táj kietlen szépségét, még az elhagyatott hajógyár sem a Népszigeten. Amikor a Soroksári útra érkeztem, úgy éreztem, hogy az emberi civilizáció határa az a vasúti híd előtti sarokház, és a Közvágóhíd, amelyet Adnan Polat és cinkosai akkor még nem rombolt le. Utánuk következett a ráckevei HÉV állomás és a Csepelre vezető út, ami pontosan úgy festett, ahogy Romániát álmodtam meg magamban. Mégis, a Kvassay zsilip és a Francia-öböl, ami a Csepel felé vezetett, igazi horgászparadicsommá vált számomra, ahol a természet és a város elhagyatottsága különös harmóniában találkozott.
Pontosan ezekhez az emlékekhez illik, hogy most, kétfokos hidegben és üvöltő szélben kellett motoroztam a tetthelyre, hogy szemügyre vegyem, milyen lett az a közösségi park, amelyet az atlétikai vébé stadionjának épületében és a pálya területén alakítottak ki.
"Valami azért csak lesz a kerítés mögött" - biztattam magam, ahogy leparkoltam az Orlen-kútnál, hogy Baranyi Krisztina, a fenntartó Nemzeti Sportügynökség emberei és Ferencz Marcel építész megmutassák, mi az, amit decemberben most már állítólag tényleg megnyitnak, az eredetileg ígérthez képest jó pár hónap csúszással.
