Barba Papa és a Nyolcéves Rockerek: Egy Különleges Kaland Egyszer volt, hol nem volt, egy kis városban élt Barba Papa, akinek a szíve tele volt zenével és kalandvággyal. Különleges barátai voltak: egy csapat nyolcéves kisgyerek, akik már fiatal korukban
Március 26-án, szerdán egy különleges piros napos ünnepségre gyűltünk össze, ahol a budapesti Barba Negra "vörös színpadán" három legendás amerikai rockzenekar – a Drowning Pool, a P.O.D. és a Godsmack – varázsolta elénk az ezredforduló modern metal világát. A páratlan parti hangulata felejthetetlen élményeket ígért a rajongóknak!
18:59-kor kezdődött az őrület, amely szinte olyan frenetikus volt, mint a pesti közlekedés zűrzavara. A Drowning Pool dobosa mágikus állapotba ringatta a kordonokhoz préselődő lelkes rajongókat, akik a legelső pillanattól kezdve tűkön ülve várták az eseményeket, még mielőtt a jegyvásárlók többsége beérkezett volna. A mikrofont sámánbotként forgató frontember sem maradt tétlen, hiszen az estét a "Sinner" című dalukkal indította, ami valódi üzenetet hordozott. Az alig harminc perces fellépésük során fél tucatnyi fémes hangzású dalt adtak elő, köztük egy el nem dolgozott klasszikust ("Rebel Yell"), amelyet a nagyszerűen átérzett "Tear Away" és a dühöngő "Bodies" zárt le. Az este tehát igazi zenei utazásnak ígérkezett.
Ez előételként is kevésnek bizonyult, ám mire tudatosítottuk, leg-elöl, a sűrűjében álltunk, mégsem haltunk bele e kollektív őrületbe, robbantott a P.O.D.! A "Boom" durrant, a tomboló tömeg dörrent, s ez már majdnem egy igazi metálkoncertre emlékeztetett. Nem a "fehérharisnya" énekesen múlt, ő belakta a porondot. Dördült, dörrent, detonált. Intonált, kiabált, kántált. Mindezt temérdek tornagyakorlattal megtöltve. S mire eljutottunk a "here in the Southtown..." sor(s)aihoz, már mindannyian a markában voltunk...
Patikamérlegen mérve, percre pontosan (21.00) kiszállítva érkezett a Late-Night Show zárószáma: a Godsmack. Alig átlátszóan el- és megrendezve: babszemnyi betekintéssel a kulisszák közé, multimédiás lézer- és látványélménnyel, hamisítatlan, színes-szagos, szertelen színházzal. Mindenekelőtt Mix Master Mike (Beastie Boys) kevergetéseivel, a háttérben, az óriáskivetítőn pedig hol lenge léptű lányokkal, hol Betty Booppal. Puhára főzve adtuk meg magunkat a felforralt bevezetőnek, elrajtoltak a "Surrender" című nyitótétel reszelő riffjei. Aztán megszólalt az a karcos torok, az a hang! "Lágyan, durván, kérve, esdve (...) hízelegve, fenyegetve..." Azoknak, akik csaltak, és meglesték a turné eddigi állomásait, teátrálisnak tűnhetett ez az ormótlan orfeum, az igazi vagy műharaggal eladott előadás, noha ezt nem érezhették az énekes-gitáros, Salvatore Paul Erna Jr. fellépésén, aki szürke szó helyett fényes laggal, lángoló hévvel harangozta be az igen erős rotációt. Alászálló, Fekete Orfeuszként, már-már Metamorfeus minőségében. Itt aztán felvonultatott majdnem mindent: már-már toolosan merész, mély témákat, sajátos gitár- és páros dobszólókat, mi több, -párbajokat, a szünetekben vidám, vodkás szójátékokat... Több mint másfél órás, piros napos parádét, páratlan partit produkálva. Időutazásra invitálva az egybegyűjtött fémfanokat, melyet egy szokatlan szeánsszal szentelt meg: szellemidézésként előkerült egy, a zenekarral egyidős szerszám is... A felpörgő frontember jó érzékkel szakította meg e tomboló tivornyát, és hívta fel a figyelmet zenésztársainak szerencsétlen sorsára, akikről a nonprofit szervezetként működő The Scars Foundation szárnyai alatt emlékezett meg. Barba papa a tenyeréből etette - olykor közönségesen - a közönséget, és döbbent meg azon, hogy e színes színtéren nyolcévesek is helyszínelhetnek. Végül arra hívta fel a figyelmet, hogy bár a technológia rohamos léptekkel fejlődik, mégsem tudja leképzeni, megismételni, helyettesíteni köztünk ezt a... Ezt a bizalmi kapcsolatot, ezt a valótlan valamit, amit ő így fogalmazott meg: "Soundtrack to our Lives".
