Bakos Gyöngyi: Bevezető/Tokió A város fényei ragyognak, mint egy álom, ahol a modernitás és a hagyomány kéz a kézben jár. Tokió, ez a vibráló metropolis, tele van élettel és energiával. Az utcákon hömpölygő tömeg, a neonfények villódzása, a tradicionális

A felolvasás meghallgatásához kattints a fenti hangsáv lejátszás gombjára. Ha pedig írásban is szeretnéd követni az elhangzottakat, csak görgess lejjebb!

Természetesen! Kérlek, oszd meg velem a szöveget, amit szeretnél egyedivé tenni, és én segítek neked átfogalmazni vagy módosítani.

Szerda reggel a császári palotához tartom a lépteim, hiszen nem tölthetem az egész napot a szálloda négy fala között. Persze, elméletileg bármennyit pihenhetek, de valójában csak annyira vágyom, hogy felfedezzem a várost. Hiába akasztom ki az ajtóra a „Köszönöm, nem kérek takarítást” táblát, a szobalány minden alkalommal bekopog, hogy megbizonyosodjon róla, minden rendben van. Az ajtót résnyire nyitja, de nem néz be a szobába. Udvariasan érdeklődik, és ez mindig lenyűgöz, hiszen a japánok mesterei az udvariasságnak. Előre megtervezem az útvonalat a palotához, blogbejegyzésekből tájékozódom – hiszen itt akár egy egész fél napot is el lehet tölteni. És ez jó, mert szükségem van arra, hogy valahol eltöltsök félnapokat, amikről nem mesélhetek neked. Azt mondtad, konferenciára jössz, ezt mondtam neked, mert valamit mondanom kellett. Miért is vagyok itt? Miért utaztam tizennyolc órát? Nem mondhattam, hogy miattad. Pár hete írtam neked, hogy Tokióba jövök, és találkozunk. Aztán, amikor a kávézóban is összefutottunk, elhitted a történetet, hogy konferencián vagyok, és még a reptérre is eljöttél volna értem, de mondtam, hogy nem szükséges, mert a kollégáim jönnek értem. Te pedig csak bólintottál, hogy tudod, hogy szokásos dolog ez. Valójában metróval érkeztem Tokióba, teljesen egyedül, és kétszer is rossz helyen szálltam le. Az első nap nem akartam erőltetni a találkozást, mondván, fáradt leszek az utazás miatt. A konferencia másnap délelőtt kezdődik, és fel kell készülnöm, hiszen a repülőn egy síró gyerek mellett ültem – mindig van egy síró gyerek. Találkozzunk másnap este, javasoltad, és én igent mondtam. Attól féltem, hogy a munkámról fogsz kérdezni, és fogalmam sincs, mit mondjak, mert bár van munkám, de nem járok konferenciákra. Te viszont igen, és könnyen lebukhatok. Nem akarom, hogy karrieristának tarts, így inkább a konferenciáról keveset beszélek. Kilenc éve nem találkoztunk, nem lenne szabad erről beszélgetnünk. A Tokiói Egyetemen tanítasz, matematikus vagy. De miért is jöttél éppen Tokióba? Beszélsz japánul? Egy felhőkarcoló ötvennegyedik emeletén találkozunk, ahol vacsorázni viszel. Rég beszélgettünk, mondod mosolyogva, és sok minden történt azóta. Még a konferenciáról se kérdezel, nekem pedig nem kell hazudnom. De aztán a munkámról kérdezel, és elmondod, hogy hiba volt otthagynom a matek szakot az első év végén. Most egy multinál dolgozol, és negyvenöt évesen már középvezető vagy. Én azt hazudom, hogy klímagyártónál dolgozom – hát emiatt vagyok itt, Tokióban. A japánok nagyon jók a klímákban, de miért is pont klíma? Lehetne autó vagy hangfal is, hiszen a japánok mindenben profik. A császári palotához végül eljutok, de kiderül, hogy nem az, ahova eredetileg mentem. Ennek a kertje zárva van, ami miatt nem tudok fél napot eltölteni. Egy közeli kifőzdében ebédelek, ahol kedves japán nénik bólintanak, hogy szabad az asztal. Képről választok egy húsos tésztát, és észreveszem, hogy én vagyok az egyetlen európai a helyiségben. Két férfi ül le mellém, és itt szokás, hogy idegeneket ültetnek egymás mellé. Miközben eszem, írok neked egy üzenetet, hogy este ráérsz-e. Nincs kedvem a konferenciavacsorához, de azt is érzem, hogy talán ezt túlzásnak érzem. Nem akarom, hogy azt hidd, hogy veled szívesebben vagyok, mint ott. Nem tudom, milyenek a konferenciavacsorák, de biztos unalmasak. A mellettem ülő japán férfiak nem beszélgetnek, csak a telefonjukon játszanak. Talán nem is ismerik egymást. Mi van, ha nem fogsz órákig válaszolni? Mi van, ha nem akarsz találkozni? Talán túlzás volt írni, nem kellene erőltetnem a találkozást, hiszen még csak a negyedik napnál tartunk. De a napok rohanva telnek, és semmi nem történik. Válaszolsz: „Ráérek, menjünk az öbölbe.” Egy nap ki fogom hagyni a konferenciát, és majd úgy mondom neked, hogy már minden fontos program megvolt, lehet lazítani. Ha már itt vagyok, mutasd meg a kedvenc helyeidet, menjünk el vidékre. Talán a vidék túlzás lenne. Negyedik napja vagyok itt, és úgy tervezem, hogy két nap múlva felhívsz a lakásodra. Semmi nem túlzás.