Azt hangoztatták, hogy a holttestek hiánya mögött az áll, hogy az áldozataikat elfogyasztották.
Ritkán, de néha megesik, hogy egy év legkiemelkedőbb könyve egy apró, alig ismert kiadónál lát napvilágot. Ezeknek a kiadóknak gyakran nincs elegendő pénzük vagy lehetőségük komolyabb reklámkampányokra, így az olvasók csak fokozatosan, szinte suttogva értesülnek arról, hogy létezik egy olyan mű, amelyet igazán kár lenne figyelmen kívül hagyni. Tavaly is született egy ilyen különleges kötet, amely a Tea Kiadó jóvoltából jelent meg, és a kemencei juszticmord rejtélyeit tette a középpontjába.
Először is, mi az a juszticmord? Vádlottak kárára végzetes bírói tévedésből végrehajtott törvényes gyilkosság. Másodszor, mi az ábrázolt esemény? "Hont vármegyében 1782 márciusában egy betöréses lopás gyanúsítottjai botozásos vallatás során azt állítják, elkövettek egy rablógyilkosságot, majd még több gyilkosságot. [...] egyikük azt vallja, azért nincsenek holttestek, mert áldozataikat megették. [...] A Hont vármegyei ítélőszék negyvenegy embert páratlan kegyetlenséggel kivégeztet [...]" Teszem hozzá rögtön: ártatlanul.
Ebből a nemzeti tudatból kirekesztett – vagy inkább soha be nem fogadott – szörnyűségből valóban születhetett volna egy igazán különleges történelmi regény. Kele Fodor Ákos ennek a kihívásnak neki is látott, de valahol mégsem teljesen. Olyan impozáns, félig szépirodalmi, félig dokumentarista művet alkotott, amelynek hasonlójával eddig még nem találkozhattunk a hazai irodalomban.
A Honti hantok műve egy különleges utazás az időben, amely nem csupán a múlt eseményeit idézi fel, hanem a történetek mögött rejlő emberi sorsokat is megeleveníti. A szerző szépirodalmi igénnyel próbálja megrajzolni az egykori áldozatok portréját, arcot és személyiséget adva nekik, így teremtve meg egyfajta érzelmi kapcsolatot az olvasó és a múlt között. Emellett a könyv mélyrehatóan vizsgálja az események hátterét, miközben a történelemtudomány, a régészet, a szociológia és a pszichológia legkorszerűbb eszközeit alkalmazza. Az eredmény pedig megrázó és megdöbbentő: a múlt árnyai élénkebbé válnak, és a történetek súlya még inkább érzékelhetővé válik.
Sárközi György feje a Kemencét és Perőcsényt összekötő gyalogösvény mellett, közvetlenül az akasztófa szomszédságában felállított szégyenkerékre szegezve, táplálja az ég madarait. Az augusztusi hőségben csókák és szarkák zajongása tölti be a levegőt körülötte. Sárközi őszbe hajló feje tetején, ahol a haj mostanra már csak ritkásan díszlik, egy ujjpercnyi mélyedés található, melyet egykor egy csákány ütött. Ezt a gödröt egy szarka fedezte fel, kicsípte a besüppedt bőrt, és most a gördön keresztül húzza ki a fejből a velőt. A csókák lecsapnak, csacsognak, és elijesztik a szarkát, amely odébb repül, csőrében egy cafattal. A csillogó fekete madarak, hárman-négyen, Sárközi arcát célozzák meg, csípik a szemeit, szürke ajkait és ínyét.
A kétágú akasztófa mellett két másik szégyenkerék emelkedik a fák árnyékában. Az egyik keréken Zsigárd István összetört testét helyezték, míg a másikon Poronyti István sorsa várja a végzetét. Karjaikat és lábaikat a küllők közé fűzték, így most a madarak vígan csipkedik őket, mintha csak egy baljós táncot lejtenének a múlt árnyai felett.
Tíz hónappal később, az ezerhétszáznyolcvanharmadik esztendő nyarán, egy szekér gördül ki a kemencei vármegyeházától, és az akasztófa felé tart. Rajta tizenkét rémült kisgyermek ül, a legidősebbek mindössze hét évesek. Nyakukban tábla lóg, amelyre a nevüket és a megyét, ahová kerülni fognak, vésték. A legnagyobbik kislány, akinek hosszú, gyönyörű fekete haja van, és akit "Didi Máriának" hívnak, mikor távolról észreveszi a legelők között álló, magasba nyúló vesztőhelyet, azonnal elfordítja a tekintetét, és szorosabban öleli magához kétéves öccsét. Emlékei között felvillan a véres, záporos nap, a sírás és a fájdalom, amikor Sárközi, Porontyi, Zsigárd és mások gyakran látogatták apjukat Hontalmáson.
A mű szépirodalmi aspektusa lenyűgöző módon tárja elénk a múlt homályából előtűnő eseményeket, mintegy élőképként elevenítve meg a történelem egy sötét epizódját. Két és fél évszázad távlatából, a legnagyobb realizmusra törekedve, a szerző egy olyan világot fest le, ahol a legszörnyűbb események is elkerülhetetlenül sodorják magukkal az olvasók lelkét. Már az első oldalakon érezhető a kutatás mélysége és a téma iránti elkötelezettség, hiszen a leírtak hitelesen tükrözik a korabeli valóságot – legyen szó a cigány kultúra hagyományairól, a bíróság eljárásairól, vagy a kivégzések szigorú menetéről. Itt nem csupán történeteket olvasunk, hanem egy egész korszakot élünk át, amelynek minden részlete valósággal határos.
A történet felépítése rendkívül meglepő, hiszen Kele Fodor az elején olyan nézőpontokat alkalmaz, amelyekből az olvasónak az a benyomása támad, hogy valóban emberevő szörnyetegekről van szó. Ezzel szemben a másik, tényirodalmi szál már régóta világossá tette, hogy ezek a vádak teljes mértékben alaptalanok. Ez a narratív megoldás nem csupán a vádak drámaiságát hivatott fokozni, hanem lehetőséget ad az olvasónak arra is, hogy tükröt tartson saját előítéletei elé, és elgondolkodjon a társadalmi normák és félelmek mélyebb gyökereiről.
Ez az ügy, amely a számos eljárásjogi hiba ellenére sem minősíthető valódi koncepciós pernek – hiszen nem létezett előre megfogalmazott ítélet, és nem volt szándék a megvádolt cigányok tömeges elpusztítására – lényegében az évszázadok során felhalmozódott, sokszor téves előítéletekből táplálkozik, amelyeket a mai napig nem sikerült megfelelően kezelni. Ennek következtében ebben a kötetben nemcsak a per különféle aspektusait ismerhetjük meg, hanem egy hatalmas mennyiségű információt is nyerhetünk a cigányság hagyományairól, történelméről és kulturális örökségéről.
A szöveg nemcsak a hányatott sorsú népcsoportokkal kapcsolatos rengeteg információra világít rá, hanem arra is, hogy milyen okok vezettek a velük szembeni előítéletek kialakulásához. Érdekes kérdés, hogy miért képes valaki elhinni és elmondani magáról, hogy embert evett. Emellett az is feltárásra kerül, hogy a többségi társadalom miért fogadta el ezeket a valóságtól elrugaszkodott vádakat, és hogyan alakultak az események utóéletei éppen úgy, ahogy. A szerző alaposan megvizsgálja a korszak dokumentumait, valamint az azóta készült szakirodalmat, hogy végül rávilágítson a bennük fellelhető nyilvánvaló tévedésekre. A könyv végén található cigányozási napló pedig sokkoló betekintést nyújt a mindennapi rasszizmus világába, amely a társadalom szövetében mélyen gyökerezik.
A Honti hantok 2024 egyik kiemelkedő műve, amely már pusztán a témájának köszönhetően is figyelmet érdemel – hasonlóan Závada Pál nagyszabású regényéhez, a Pernye és fűhöz. De nem csupán a tartalma miatt érdemes foglalkozni vele; irodalmi értékei is figyelemre méltóak, így a mű valóban különleges helyet foglal el a kortárs irodalomban.
A történetet a Független Színház Magyarország (FüSzi) Emberevők című kamaradarabjában is feldolgozták.
