Amikor a látszat mögé nézünk, felfedezhetjük, hogy a különböző nehézségekkel küzdő gyermekek integrációja nem mindig olyan zökkenőmentes, mint ahogy azt sokan gondolják. Egy igaz történet tárja fel előttünk a rideg valóságot, amikor egy SNI-s (sértett, na
Boti - nevezzük így - története most az édesanyja szemszögéből bontakozik ki, ahogy ő mesél élményeiről és érzéseiről, amelyek a kisfiával való közös utazás során alakultak.
Szeretném hangsúlyozni, hogy az iskolák és a tanárok mellett állok. Rendszeresen tanúja vagyok annak, hogy a pedagógusok mennyi energiát és időt fektetnek munkájukba, és azt is látom, hogy milyen mértékben leterheltek. Nem állítom, hogy a helyzetet félvállról kezelik; a valóság sokkal bonyolultabb. A tanárok gyakran eszköztelenek, nem áll rendelkezésükre elegendő támogatás, és a nagy létszámú osztályok kezelése óriási kihívást jelent számukra. Sok esetben pedig a szükséges szakmai végzettség hiánya is problémát okoz, különösen olyan helyzetekben, mint a miénk, amikor nehéz döntéseket kellene hozniuk, például egy kolléga ellen fellépni. Ilyenkor sokszor tehetetlennek érzik magukat.
Boti, a fiam, autista, de nem a legsúlyosabb formában. Megvan a saját kis világa, egy komoly kisfiú, aki nem igazán keres barátokat, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne kedves vagy barátságos. Szeret tanulni, és a váltás után beírtuk őt a körzeti általános iskolába, ahol jól integrálható gyerekként számítanak rá. Az iskola pedagógusai, különösen az osztályfőnök, nagyon támogatóak és megígérték, hogy figyelni fognak rá. 32 gyerek között ez nem tűnik egyszerű feladatnak, de Boti korábban is nagyobb osztályban tanult, és ott is ügyesen megtalálta a helyét a többiek között.
A gondok akkor kezdődtek - vagy inkább kezdtek láthatóvá válni -, amikor a matektanár valamilyen oknál fogva nem volt hajlandó "kivételezni" a fiammal. Mikor bementem beszélni vele, kifejezetten ellenséges volt, mintha csak kitalálnám a gyerek állapotát. Közölte, hogy neki a többi harmincra is oda kéne figyelnie, nem foglalkozhat nulla-huszonnégyben Botikával, és úgy általában éreztette, hogy nem tartja a fiamat odavalónak. A végén még azt is az arcomba vágta, hogy a kollégáinak is ez a véleménye, csak nem merik nekem megmondani.
Ezt követően természetesen felkerestem az igazgatót. Megnyugtatott, hogy senki sem osztja ezt a nézetet, és ígéretet tett arra, hogy beszélni fog a matektanárral, aki "kiváló szakember", ám ebben a témában kissé rigid. Nem éreztem, hogy ez a legtalálóbb megfogalmazás, de inkább nem szóltam közbe, és reménykedtem, hogy a helyzet végül kedvezőbb fordulatot vesz.
