A plakátok szövegei gyakran unalmasak és sablonosak.

Amikor egyetemi hallgatóként megrendezted a Szentivánéji álmot a celldömölki Soltis Lajos Színházban, akkor egy különleges utazásra indultál, amely a közösségi színház varázsát és az együttműködés örömét hirdette. Az a tapasztalat, hogy a szenvedély és az elkötelezettség bármilyen nehézség ellenére is képes életre kelteni a színházat, mély nyomot hagyott benned. Azóta eltelt néhány év, és már több független és kőszínházi produkcióban is részt vettél. De a kérdés, hogy az idő múlásával sem csökkent a lelkesedésed, mindig visszatér. Mert a színház világa, a közönséggel való találkozás és a történetek életre keltése folyamatosan táplálja a kreativitásodat és a szenvedélyedet. Minden egyes új projekt új kihívásokat és örömöket hoz, amelyek újra és újra megerősítik, hogy érdemes a színházi utat járni.

Egyedülálló élményként éltem meg a Szentivánéji álom-próbaidőszakot, amikor egy különösen kedvező csillagállás alatt született meg a színtiszta örömmunka. Nem állítom, hogy azóta nem tapasztaltam hasonlót, de a tíz munkából talán csak egy ilyen igazi kincs. Mivel már nyolc éve történt, hajlamos vagyok elfelejteni a konkrét kihívásokat, amelyekkel szembesültünk. Ezt részben az agyunk alkalmazkodó képessége magyarázza; például azt mondják, hogy a szülés után sem emlékezünk pontosan a fájdalmakra. Az agyunk képes törölni a traumák egy részét, hogy ép elmével nézhessünk szembe a következő kihívásokkal. Rendezőként, a folyamatos munkaterhelés mellett különösen fontos, hogy megőrizzük a munka örömét, azt a tiszta, önmagáért való lelkesedést, amely az érzelmi motivációt táplálja. Ez különösen lényeges, amikor egy munkafolyamat bizonyos részei szürkébbé vagy akár unalmassá válnak. A rendezés nemcsak kreatív kihívásról szól, hanem a monotónia és a kudarcok elviselésének képességéről is, amit el kell fogadnunk.

16 évesen léptél be a Soltis Lajos Színház világába, ahol színészként is kipróbáltad magad. Ekkor már egyértelmű volt számodra, hogy a rendezés iránti szenvedélyed sokkal inkább vonz, mint a színpadon való szereplés?

Már egészen kicsi koromtól kezdve, körülbelül háromévesen, határozott elképzelésem volt arról, hogy egyszer filmrendező leszek. Ekkoriban már szívesen mondogattam ezt a környezetemnek, de a színészet is vonzott egy időre. Az iskolai életem során, különösen a Soltisban, nem volt mindig egyértelmű, hogy aki a rendezés iránt érdeklődik, az azonnal lehetőséget is kap arra, hogy rendezzen. Ezt a lehetőséget ki kellett vívni, és bátorság kellett ahhoz, hogy merjem megfogalmazni az Opus 1-et.

Úgy látom, hogy ez a színház egy igazi családias közösséget teremtett. Nemcsak a nővéred volt ott, hanem barátokkal együtt dolgoztatok, és az otthonról hozott kellékekkel még inkább személyessé tettétek az előadásokat. Ilyen környezetben talán valóban kisebb a kockázat, hiszen együtt, egymásra támaszkodva valósíthattátok meg az elképzeléseiteket.

Tedd egyedivé a szövegedet: Vagy éppen nagyobb. A Szentivánéji álomnál például konkrétan kirámoltuk otthon a garázst. Amikor rátaláltam a hatalmas, sárga lombfúvóra, azonnal tudtam, hogy ez lesz az előadás kulcseleme. De volt olyan is, hogy egy szobrot csempésztem el otthonról, és hallottam, ahogy édesapám a nézőtéren felhördül, amikor a produkció közben eltörik. Ebben is rejlett kockázat, csak másfajta. Egy idő után elkezded alaposabban átgondolni az 'életem és vérem a színházért' mottót, és ahogy mélyebbre ásol, rádöbbensz a vállalás különféle árnyoldalaira. Például nem törvényszerű, hogy a színház ostoba áldozatokat követeljen.

Emlékszel, hogy nálad mikor jött az első ilyen szembesülés?

Mielőtt a Színház- és Filmművészeti Egyetem kapuit átléptem volna, már rendeztem egy bemutatót a Pinceszínházban. A próbafolyamat annyira megviselt, hogy a premier után, ahogy hazaindultam, elbuktam a járdán a kimerültségtől. A mai napig nem tudom, hogyan jutottam el a lakásomig. Senki nem tanított meg arra, hogyan kell hatékonyan kezelni egy próbafolyamatot, és hogy miként kell az energiákat okosan beosztani. Ez egy komoly figyelmeztetés volt számomra: nem lehet folyamatosan a gázpedálra taposni.

A pszichológia szakra ma már csak kitérőként tekintesz, vagy fontos állomás volt?

Ez az élmény rendkívüli hatással volt rám, és a mai napig inspirációt merítek belőle: új perspektívákat, tudást, valamint egyfajta világszemléletet és gondolkodásmódot adott. Amikor az ELTE-re jártam, egy időre eltérített az utam, és komolyan felmerült bennem a pszichológus pálya lehetősége. Még a mesterszakot is elkezdtem a BME-n, de a színház iránti szenvedélyem sosem engedett el; mindig is azt éreztem, hogy a színpad az igazi otthonom.

Te fizikai színházi szakra jártál, voltak köztetek színészek, koreográfusok, táncosok.

Rendezőként egyedül én vágytam arra, hogy kitűnjek az osztályomból. Ez a szakma igencsak bonyolult, mivel nem egyetlen konkrét területre összpontosít. A képzés már az első naptól fogva komoly céltudatosságot követel, ha valóban piacképes tudást szeretnél elsajátítani. Ugyanis a rengeteg lehetőség között könnyen elveszhet az ember, és végül egyik dologban sem mélyed el igazán.

Számodra az volt a legfontosabb, hogy Horváth Csabához kerülj, hiszen az ő színházi megközelítése különleges vonzerőt gyakorolt rád. Mi volt az, ami annyira megragadott az ő alkotói világában?

A nyelvi komplexitás. Akkoriban sokkal jobban érdekelt a színházi forma, mint a tartalom, és Csabánál azt láttam, hogy nagyon innovatívan ötvözi a prózai megszólalásokat a mozgásszínházi nyelvvel. Én azelőtt ezt ennyire magától értetődően nem tapasztaltam. A Soltisban próbálkoztunk valami hasonlóval, de ott ez a két forma egymástól függetlenül működött, úgy gondoltuk, hogy az az asszociációs nyelv, amivel a mozgás kommunikál, kizárja azt, hogy közben olyan pontos struktúrákkal is operáljon egy előadás, mint amit egy szövegcentrikus színház megkíván.

Bizonyos értelemben Vidnyánszky Attila - akinek a színházában két évig voltál rendezőgyakornok - is komplex színházban gondolkodik.

Az esztétikailag nagyon másfajta színház. Csabánál sokkal sűrítettebben láttam ezt a mozgásszínházi fúziót. Vidnyánszky nagyon másként kezeli a mozgást. Ha például egy előadásban néptánccal alkot kompozíciót, akkor azt nagyon esztétikusan teszi, de a néptánc az néptánc marad, míg Csaba a saját egyedi nyelvén hoz létre akár néprajzi ihletésű dolgokat, de nem sormintákat képez, hanem nyelvet alkot. Ez nagyon más minőség.

A Nemzeti Színházban eltöltött két év során számos értékes tapasztalatot és emléket gyűjtöttem össze. Legfőképpen a művészet iránti mélyebb megértést és a színházi munka iránti szenvedélyt hoztam magammal. A kollégák inspiráló jelenléte és a közös alkotás élménye meghatározóvá vált számomra. Emellett a különböző karakterek megformálása során szerzett tapasztalatok segítettek abban, hogy jobban megismerjem önmagamat és a világot körülöttem. A színház varázsa, a közönséggel való kapcsolat és az előadások során átélt érzelmek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy gazdagabb és színesebb emberré váljak.

A képzés valóban rendkívül gyakorlatias volt, mintha egy mély vízbe dobtak volna, és azt mondták volna: „Ússz!” De az úszás számomra még ismeretlen terület volt. Ekkor rendeztem meg először operát, ami azóta is ritka és értékes lehetőséget jelentett számomra, hiszen a műfaj iránti szeretetem azóta csak fokozódott. Itt sajátítottam el a világítás és a térkezelés alapjait, és itt vált számomra vonzóvá a totális színház koncepciója. Mennyire gazdagító élmény volt részt venni Purcărete, Rizsakov, Vidnyánszky vagy Zsótér Sándor próbáin! Nagyon izgalmas felfedezni, hogy a színházteremtés folyamata nem mindig rejtélyes vagy lenyűgöző. A legnagyobb mesterek munkájának sok része nem csillog, sőt, időnként kimondottan unalmasnak tűnhet, ami néha kifejezetten szükséges is. Hosszú és kanyargós út vezet ahhoz, hogy létrehozz valamit, ami végül közel áll ahhoz, amit az elején elképzeltél.

Ahhoz, hogy egy próbafolyamat kezdetén valóban azt érezd, hogy minden tőled telhetőt megtettél a felkészülés érdekében, több tényezőt is érdemes figyelembe venni. Először is, fontos, hogy alaposan megismerd a próbafolyamat célját és követelményeit. A megfelelő információk birtokában célzottan tudsz készülni. Másodsorban, a gyakorlás kulcsfontosságú. Legyen szó szereplésről, zenéről vagy bármilyen más területről, a rendszeres és tudatos gyakorlás hozzásegít ahhoz, hogy magabiztosan állj a próbához. Emellett érdemes visszajelzéseket kérni másoktól, hiszen egy külső nézőpont segíthet a gyengeségeid és erősségeid azonosításában. A mentális felkészülés sem elhanyagolható; a relaxációs technikák, mint például a légzőgyakorlatok vagy a meditáció, segíthetnek csökkenteni a szorongást és fokozni a koncentrációt. Végül, a megfelelő pihenés és táplálkozás is hozzájárul ahhoz, hogy fizikailag és szellemileg is a legjobb formádat hozd. Ha mindezt figyelembe veszed, és tudatosan építed fel a felkészülésedet, akkor a próbafolyamat kezdetén valóban maximálisan felkészültnek érezheted magad.

Mindent tudnod kell az anyagról, hogy minél hatékonyabban add át ezt a tudást a színészeknek, hogy érvényesen működjenek abban a koordináta-rendszerben, amelyet a legmegfelelőbbnek gondolsz az adott anyaghoz. A hasznos munka ott kezdődik, amikor már a színészek is átlátják ezt a koordináta-rendszert, és úgy lehet a finommunkával foglalkozni, hogy szabadnak érzik magukat a formai határok ellenére. Annál jobb egy próbaidőszak, minél több időd marad ebben a felszabadult fázisban.

A Don Carlosnál említettél még egy fontos tényezőt, hogy ismerned kell az adott társulatot.

Sokkal könnyebb dolgom van akkor, ha már nem először dolgozom egy társulattal. Szerencsére úgy alakult, hogy ez egyre több helyen fennáll. Ha először rendezek valahol - mint legutóbb a Stúdió K-ban, vagy Pécsett -, ott igyekszem minél alaposabban megismerni a színészeket, mert nagyon fontos, hogy már a felkészülés alatt tudjak a személyiségük és a szerepek összefüggéseiben gondolkodni. Pécsett például Vinnai Andrissal a társulatra írtuk a Vízkeresztet, ami nagyon nagy kihívás volt, mert egy olyan csapattal kellett fejben építkezni, akiket istenigazából nem ismertünk. Szóval nagyjából végignéztük a repertoárt, de a szövegkönyv elkészítése még így is olyan volt, mint egy vakrepülés. Sokkal mélyebbre lehet menni, ha már nem először dolgoztok együtt. A Radnótiban ilyen szempontból már könnyebb dolgom volt A vége vagy az Angyalok Amerikában esetében. Egyszerűen hatékonyabban dolgozol együtt valakivel, ha ismeritek egymás észjárását vagy munkamódszereit.

Az, hogy a színházcsinálás egyben közösségépítés is, működhet a kőszínházi keretek között is?

Nehéz helyzetben vagyunk. Véleményem szerint nem csupán a struktúrák hibázhatnak, hanem a világ is drámaian megváltozott az utóbbi évek során. Most már Celldömölkön sem olyan könnyű megtartani a régi értékeket. Mindenki más életciklusban van, már nem a fiatal egyetemisták időszakát éljük; a legtöbbünknek családja van, és mindannyian túlterheltek vagyunk, a pénzkereset hajszolása mindennapjaink részévé vált. Ráadásul, mivel ez egy alulfinanszírozott terület, sokan kénytelenek plusz munkát vállalni. Ez azt eredményezi, hogy nehezen tudunk együtt tölteni egy próbaidőszakot, és a „kicsöngetés után” már nem marad időnk egymásra. Az a közösségi szellem, ami a Soltisban jellemezte a működésünket, úgy érzem, ma már elérhetetlen. Ariane Mnouchkine színháza egyfajta példaként szolgál arra, hogyan lehet egy közösségben igazi színházat létrehozni, ahol a munkatársak feltételei ténylegesen egyenlőek. Ehhez azonban elengedhetetlen a megfelelő pénzügyi és elvi keretek megléte, ami sajnos itthon még nagyon távoli cél.

Azt mondtad, hogy fontosak számodra a klasszikusokban is a mai kapcsolódási pontok. Hogyan keresel számodra érdekes darabot?

Intuitíven. Vagy van dolgom az anyaggal, vagy nincs, ez ennyire elvágólagos. Vannak persze szempontok. Sokat olvasok, és keresgélek például társadalmilag releváns ügyek mentén, de még mindig nagyon fontos, hogy formailag is izgasson egy darab színrevitele. Aztán a kioszthatóság, hogy kikkel dolgozom, nekik mi állna jól. Meg olykor vannak külső szempontok. Az Angyalok Amerikában-nál Kováts Adél (a Radnóti Színház igazgatója - a szerk.) azt kérte, hogy színészbarát anyaggal foglalkozzunk, ami egyenlően terheli a benne szereplőket. Szóval a darabválasztás egy komplex problémamező, ami egyszer csak ahaélmény-szerűen összeáll. Illetve utópisztikusan így lenne, mert amikor én beleszeretek egy anyagba, azt még mindig át kell vinnem az adott színház vezetőségén. Ha visszadobják, az egész kezdődik elölről.

Ha már az Angyalok Amerikában és a társadalmilag fontos témák kerültek szóba, érdemes megjegyezni, hogy negyven év telt el a történet eseményei óta, és a világ számos szempontból jelentősen megváltozott.

De a konkrét társadalmi problémák, amelyek az 1980-as évekhez kötik, javarészt érvényesen meghosszabbíthatóak a mába. Másrészt a darab kérdésfelvetései univerzálisak. Tony Kushner szövege nekem mitikus távlatokat nyit. A III. Richárdot sem tudom teljes egészében kiemelni a saját korából, de a problémafelvetései hasonlóan egyetemesek. Lehet, hogy van abban valami zavarba ejtő, hogy a '80-as évek kulisszái között zajlik a történet, de nekem a '80-as évek simán lehet ugyanolyan mitikus, mint a III. Richárdban a 15. század. Engem kimondottan izgatott, hogy miként lehet a darab saját világán kívül egy, a mára reflektáló koncepciót is működtetni, és a kettőt összekapcsolni.

Közben mintha arra viszont nagyon ügyelnél, hogy az előadásaid ne hordozzanak direkt "üzeneteket".

A komplexitás vonzalma számomra felülmúlja a sablonos megfogalmazásokat; az egyszerű plakátmondatok csupán háttérzajnak tűnnek. Az árnyalatok, az ambivalenciák és a lélektan rejtelmei sokkal inkább lekötnek, mintsem a közvetlen üzengetés. Ez nem azt jelenti, hogy a bemutató központi gondolata ne lenne lényeges – sőt, alapvető, hogy az alkotófolyamat során folyamatosan szem előtt tartsuk. Ugyanakkor nem szükséges, hogy ezt mindenki számára nyilvánvalóvá tegyük. Valószínű, hogy még gazdagabb élményt nyújt, ha egy gondosan kidolgozott emberi helyzetben tárjuk a nézők elé, amely lehetőséget ad arra, hogy saját maguk fedezzék fel és bontogassák a mélyebb rétegeket.

A következő évadban a Radnóti Színház színpadán debütál a Pezsgő Álmok című darab, amely a legendás Angyalok Amerikában folytatása, és a Peresztrojka izgalmas világát tárja elénk.

A Peresztrojka ott folytatja a történetet, ahol a Küszöbön az ezredforduló eseményei véget értek. Azonban már nem csupán a közelgő pusztulás rémével terhelt világ bontakozik ki, hanem inkább az élet újraéledéséről, a romok között megeredő hajtásokról szól. Ez a második rész nem csupán egy klasszikus folytatás; sokkal inkább egy egységes történet két fele, ahol az első és második rész együtt alkot egy teljes élményt. Éppen ezért különösen izgalmas lenne, ha a két részt egyetlen nap alatt néznénk meg, hogy a nézők átélhessék a folytatás mélységeit és gazdagságát.

A következő évadban egy izgalmas ősbemutatóra készülsz a szombathelyi Weöres Sándor Színházban. A "Takarásban" című darabot Závada Péterrel és Mikó Csabával közösen alkotjátok meg. A mű közvetlenül a mai kor problémáira és kihívásaira reflektál, így aktuális és releváns témákat boncolgatsz benne.

Teljesen más megközelítést igényel, amikor egy konkrét anyagon keresztül fedezed fel a személyes kapcsolódási pontokat, és van olyan helyzet is, amikor megpróbálod eltüntetni ezt a közvetítő réteget, hogy még inkább közvetlen kapcsolatba léphess a témával. Úgy érzem, hogy ilyen mélyen személyes tartalmat még soha nem alkottam. A Takarásban – amit éppen most formálunk – a párkapcsolatok dinamikáját vizsgáljuk egy különleges környezetben. A húszas éveik végén, harmincas éveik elején járó fiatal színházi alkotók állnak a középpontban, akiknek magánélete és hivatásuk olykor összefonódik vagy éppen ellenkezőleg, feszültségeket generál. Mindez a mai kulturális és társadalmi háttérben játszódik egy vidéki színház falai között, ahol a kiszolgáltatottság tapasztalata mindannyiuk számára ismerős.

Milyen meglepetések és izgalmak várnak rád a következő évadban?

Vinnai Andrissal lesz egy másik ősbemutatónk a Vígszínházban, a Házi Színpadon Rebbenő pillantások a kihalás pereméről címmel. Ez egy disztópikus betekintés a közeljövőbe, egyszersmind egy politikai szatíra és egy zenés sci-fi házassága nyolc színészre. A szerkezetet már felskicceltük, és Andris már írja a jeleneteket. Nagy fantáziát igényel a világépítés és az emberi történetek kiegyensúlyozása, szórakoztató és egyben elborzasztó folyamat, mert miközben a körülöttünk - vagy a fejünk fölött - zajló világpolitikai események ihlették, megpróbálunk minden emberi kicsinyességet és nagyravágyást vastagon kiröhögni.