A pestises maszk távol tartotta a poszt-Covid rémképeit.

Szükség van-e egy új, inspiráló múzsára a drogos divatmodell és a groupie énekesnő helyett?

Vannak, akik neveltetésükből fakadóan nem merik kimondani, hogy a nu-metal és metalcore elemeivel átszőtt goth-rock 2025-ben is éppolyan releváns lehet. Pedig a Lacuna Coil folyamatosan csiszolta a hangzását, míg végül megalkotta a műfaj egyik legkülönlegesebb alkotását. A hagyományos goth-rock eszközkészletét ügyesen ötvözik, mindeközben olyan döngölő basszusokat csempésznek a dalokba, hogy még a legelkötelezettebb Korn-rajongók is szívesen lecserélnék Adidas melegítőjüket egy elegáns steampunk cilinderre.

A leglenyűgözőbb az, hogy a gótikus esztétika tökéletesen befogadja a zenekar új, Sleepless Empire című albumának néhol elektródús, zakatoló hangzását. A doomos, horrorfilmes bevezetők remekül harmonizálnak a kortárs metalcore elemeivel, miközben a klasszikus Fields Of The Nephilim és Moonspell-féle goth-rock manírok is szépen megjelennek.

Mintha a Leander Kills megpróbálna egy mesemetál életképet megidézni az M1 A dal gáláján, Tóth Gabival hozni az Evanescence-féle vokált, amire ráriffelték a Szállj fel, szabad madárt és a Deftonstól a My Own Summert, és ebből készítettek egy Eukarisztikus Kongresszus remixet. Tud ez működni? Nem nagyon, mégis azt kell mondanunk, hogy Lacuna Coil a szerződésben foglalt megbízást teljesítette.

Ha eltekintünk a zenekar bohócmászkjaiktól és a színpadon mutatott zavarba ejtő előadásmódjuktól, és csupán a lemezen hallható anyagra koncentrálunk, akkor bátran kijelenthetjük, hogy a produkció teljesen rendben van. A csapat kiváló kompozíciós érzékkel bír, és ügyesen bánik a hatásos zenei dramaturgiával is.

Valóban, Cristina Scabbia szirénhangjának és Andrea Ferro sötét, gyűlölettel teli hörgéseinek párbeszéde egy idő után monotonná és kiszámíthatóvá válhat. A *Sleepless Empire* a milánói gothic metal bandának a tizedik stúdióalbuma, amely a 2019-es *Black Anima* folytatása, és részben a súlyosabb, kísérletezőbb zenei stílushoz való visszatérést jelzi. A hatéves várakozás a megjelenésre a Covid-járvány következménye volt, amely megakasztotta a zenekar kreatív folyamatát, és sok időbe telt, mire újra megtalálták a dalszerzés iránti szenvedélyüket.

Az albumot Olaszország egyik legszebb városában, a lombardiai Comóban vették fel, míg a produceri teendőket Marco Coti Zelati, a basszusgitárosuk, és egyben fő dalszerzőjük látta el.

Kétségtelen, hogy az anyag rendkívüli dinamizmusa, gazdagsága és életkedve az ő keze munkáját dicséri. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a túlzott grandiózusság és a filmszerű megoldások egyfajta kiszámíthatóságot hoznak az albumba. Ha néhány eszköztelen, hagyományos ballada megszakította volna ezt az áramlást, talán újra fel tudtuk volna készülni a heves vágtákra. Így viszont az album olyan érzést kelt, mintha egy véget nem érő csatajelenet kellős közepébe csöppentünk volna.

A lemez anyagának egységét nem rontja, hogy vendégként csatlakozik Randy Blythe a Lamb of God-ból, valamint Ash Costello a New Years Day-ből. Akik figyelmesen hallgatják, esetleg észlelhetnek némi változást, hiszen tavaly júniusban bejelentették, hogy a Lacuna Coil gitáros, Diego Cavallotti elhagyja a zenekart. Köszönetet mondtak neki az eddigi munkájáért, és sok sikert kívántak a jövőbeli törekvéseihez. Ezt követően bemutatták Daniele Salomone-t, aki az Inverno zenekarból ismert, és mostantól a turnék során erősíti a csapatot.

Salomone tavaly augusztusban először lépett színpadra a Brassó közelében található Barcarozsnyón, a Rockstadt Extreme Fest keretein belül. Az album nem csupán a kettős ének izgalmas dinamikájára épít, hanem olyan kifinomult zenei játékokat is tartalmaz, amelyek révén a dalok egyszerre idézik meg a klasszikus és éteri hangzást, miközben az elektronikus elemek sem hiányoznak belőlük.

amely bátran nyúl a szimfonikus metál kliséihez, és a már retrónak tűnő nu-metálhoz is. Ha a Gravity című slágerből kikomponáljuk Cristina Scabbia jelzőfényszerű hangját, az opera-metálos refrént, akkor a dal váza a Kornt idézi. Azt kérdezik éneklik ebben a dalban, hogy egyszer eltűnnek valahol, ahol nem lehet látni őket, és elalszanak az örökkévalóságban. Lhet, egy viszont biztos: Metál Walhallában idővel találkozhatsz velük.