A castratók melankolikus históriája: az olasz fiúk, akiket magas hangszerű énekhangjuk megőrzésének érdekében kasztráltak. Az ő sorsuk a zene világának sötét titkait rejti, ahol a művészet iránti vágy és az embertelen áldozat találkozik. Ezek a fiatalok n

A castratók, azaz a kasztrált énekesek kórusokban való alkalmazása a XVI. században vált népszerűvé, amikor is a női vokalisták helyettesítésére kezdték őket használni. Míg egyesek kiemelkedő hírnévre és jelentős vagyoni helyzetre tettek szert, a többség sajnos a szegénység csapdájába került, és az idő múlásával a zenetörténet homályába merült, elfeledve és ismeretlenségbe burkolózva.

Valaha eszedbe jutott-e, hogy valaki a fia kasztrálásával biztosítaná számára a sikeres énekesi pályát? Ma ez a gondolat szinte felfoghatatlan, ám a XIX. századi Olaszországban sok szülő számára ez teljesen hétköznapi elképzelés volt. A szülők abban bíztak, hogy a kasztrált fiúk a híres férfi énekesek rangos csoportjának tagjaivá válnak, megőrizve a gyermeki magas hangjukat még felnőttkorukban is.

Valójában számos kasztrált művész ért el hírnevet és gyarapította vagyonát. Különösen emlékezetes Farinelli esete, akit a spanyol király szolgálatába állítottak, további tíz évre szerződtetve. Legendák szerint különleges hangja nem csupán a zene szépségét hozta el a palotába, hanem segített enyhíteni a király sötét pillanatait is, hozzájárulva ezzel a uralkodó lelkiállapotának javulásához.

De sokkal több kasztrált élt a szegénység sötét árnyékában, és az ismeretlenség homályában, nem is említve a kasztrálás kellemetlen következményeit. Ahogy az évek múltával öregedtek, gyakran szembesültek különös csontnövekedésekkel, csontritkulással és a depresszió súlyos terhével.

Ez a kasztrálták, azon itáliai énekesek története, akiket kisfiúként kasztráltak.

A kasztrálásnak gazdag és sokrétű múltja van, azonban a zenetörténet színpadán először a XVI. század tájékán tűnt fel. Ekkor, miután a Vatikán megtiltotta a női hangok részvételét az egyházi kórusokban, sürgősen szükségessé váltak olyan magas hangú énekesek, akik képesek voltak reprodukálni a női énekek által képviselt hangfekvést.

Csakhamar elérkezett az idő, amikor a kasztrált énekesek, más néven castratók, népszerű alternatívává váltak. E gyakorlatot 1589-ben a Vatikán is hallgatólagosan támogatta, amikor V. Sixtus pápai bullájában egyértelműen kijelentette, hogy a Szent Péter kórusában a fiúkat és a falzettistákat a castratóknak kell helyettesíteniük.

A XVIII. század elején évente körülbelül 4000 itáliai fiút kasztráltak, hogy énekesi pályára léphessenek. Mivel a kasztrálás hivatalosan tilos volt, a családok kénytelenek voltak illegálisan működő borbélyokhoz vagy sebészekhez fordulni, hogy elvégezzék a beavatkozást. A fiúk sokszor fájdalmas, érzéstelenítés nélküli műtéten estek át, és a becslések szerint körülbelül 20 százalékuk nem élte túl ezt a brutális eljárást.

Ettől kezdve a családok a legnagyobb titokként kezelték a velük történteket, hogy elkerüljék a büntetést. Olyan történeteket szőttek, hogy fiaik leestek a lovakról, vagy vaddisznók támadták meg őket.

A kasztrálás után a fiúk gyakran bekerültek a kasztrált iskolákba. Szüleik pedig abban reménykedtek, hogy gyermekeik fiúkorában megfagyott, de ragyogásra edzett hangja hamarosan hírnevet és vagyont hoz a családnak.

A castratók rendkívül népszerű énekesek voltak Európában (bár az Opera For All szerint a fiatal férfi énekesek kasztrálásának gyakorlata csak Itáliára korlátozódott). Beutazták a kontinenst, és gyakran hatalmas honoráriumot kaptak egy-egy operai szereplésükért. És bár a franciák a castratókat "nyomoréknak" minősítették, szexuális képességeikről mindenütt pletykák terjedtek.

"Hogy ellenálljanak a kísértésnek, vagy ne tapasztaljanak meg semmi hasonlót" - jegyezte meg Casanova, a híres olasz író. "Ehhez azonban olyan hideg és földhözragadt hozzáállásra lett volna szükségük, mint amilyennel a németek bírnak."

A két legismertebb kasztrált énekes a történelemben Senesino, aki Francesco Bernardi néven látta meg a napvilágot 1686-ban, és Farinelli, akit Carlo Maria Michelangelo Nicola Broschi néven ismerünk, hiszen 1705-ben született.

Senesino, aki a Georg Friedrich Händel zeneszerzővel való együttműködéséről volt híres, akár évi 3150 GBP-nek megfelelő guineát (1,297,387 Ft) is keresett. Händel társulatának, a Királyi Zeneakadémiának "primo uomo"-jaként (énekese) Senesino 17 nagy operai szerepben énekelt Londonban.

Farinelli népszerűsége olyan mértékben felülmúlta Senesinoét, hogy az szinte eltűnt a rivaldafényből. Európa különböző színpadain fellépve évente 5000 fontot (2.435.475 Ft) keresett, és még a spanyol királynő, Elisabetta Farnese is azzal a céllal bízta meg, hogy segítsen férje, V. Fülöp király depressziójának leküzdésében. Ezen felül, évi 1500 guineáért exkluzív magánelőadásokat tartott a királynak, ezzel egy évtizeden át hűségesen szolgálta a monarchiát.

Johann Joachim Quantz, a zeneszerző, lelkesen dicsérte Farinelli kivételes tehetségét. Megjegyezte a híres castrato énekesi teljesítményéről: "Az éneklése valóban mesteri, a beszédkészsége pedig páratlan... az allegrókat tűzforrón adta elő, ... artikuláltan és rendkívül kellemesen."

Néhány kasztrált, mint például Senesino és Farinelli, valóban fényes pályafutást tudhatott magáénak. A közönség annyira lelkes volt, hogy gyakran a "evviva il coltellino" (éljen a kis kés!) kiáltással üdvözölték őket. Ugyanakkor a kasztrált énekesek túlnyomó többsége soha nem tapasztalta meg Senesino és Farinelli hírnevének csillogását.

Függetlenül attól, hogy híres személyiségek voltak-e vagy sem, a kasztráltak későbbi éveikben gyakran szembesültek különféle egészségügyi gondokkal, amelyek a fiatal korukban végrehajtott kasztrálás következményeiként jelentkeztek.

A fiatal korban elvégzett kasztrálás nemcsak gyönyörű hangokat adott a kasztráltaknak. Számos egészségügyi problémát is okozott nekik, amelyek egész életükön át elkísérték őket.

Sok kasztrált egyed különösen magas testalkattal rendelkezett, mivel a tesztoszteron hiánya miatt a csontjaik epifízisei nem fejlődtek megfelelően. Ez a jelenség – amely a szokásosnál nagyobb tüdőtérfogat mellett jelent meg – szokatlanul hosszú csontokat és bordákat eredményezett. Ennek következményeként extra stressz nehezedett a belső szerveikre, ami hozzájárulhatott olyan kóros állapotokhoz is, mint a későbbi életkorban jelentkező csontritkulás.

A kasztráltak testének bizonyos részei a szokásosnál jelentősebben megnövekedhettek, ideértve a mellkasukat, az állkapcsukat és az orrformájukat is. Ez a jelenség különösen előnyös lehetett, hiszen egy tágabb bordaív hozzájárulhatott az énekesek légzési kapacitásának javításához, lehetővé téve számukra, hogy hosszabb és kifejezőbb dallamokat énekeljenek.

De sok kasztrált nem öregedett jól. "A legtöbb [castrato] nagydarab és kövér lesz, mint egy kappan, kerek és pufók csípőjével, farával, karjával és torkával."

Amikor 2006-ban Farinelli holttestét exhumálták, a kutatók érdekes felfedezéseket tettek: hosszú csontjai mellett a homlokán kórosan megvastagodott "csontok" is megfigyelhetők voltak. Ez a jelenség a hyperostosis frontalis interna néven ismert, amely jellemzően nőknél fordul elő, és fejfájást, depressziót, valamint egyéb mentális egészségügyi problémákat okozhat. Valóban, sok kasztrált személy élete során szenvedett depressziót, különösen ahogy az idő múlásával egyre inkább felerősödtek a belső feszültségek.

A XIX. századra a kasztráltak iránti kereslet jelentősen csökkent.